Amikor valaki kifogy az érvekből velem szemben, akkor jön az aduász: a „te különben is mit pofázol onnan kintről” beszólás, amivel mindent le lehet söpörni. Amúgy egyébként tényleg, mit pofázok én innen? Mi közöm nekem az átlagos magyar hétköznapokhoz? Hogy van-e kutyaszar a járdán vagy nincs, hogy morcos-e a bolti eladó vagy sem, rendezzünk-e olimpiát vagy inkább ne? Ez attól függ, ki mit ért „közöm” alatt. Én nem az érdeket értem a szó alatt. Mivel nem az én cipőm lesz büdös, nem az én néhány percemet rontja el a mufurc közértes, és nem az én adóforintjaimból épülnek – vagy nem épülnek – a stadionok, ezért nincs közöm hozzá?

Alapvetően eléggé önző ember vagyok, olyannyira, hogy nem is igazán hiszek az önzetlenségben. Én sem önzetlenül próbálok a magam eszközeivel egyfajta más szemléletet mutatni. Ugyan praktikusan nekem személy szerint a hétköznapjaim nem változnak attól, hogy valamit próbálok változtatni a magyar közgondolkodásban, mégis van valami megfoghatatlan, meghatározhatatlan érzelmi kötődésem a hazához, ami teljesen független attól, hogy milyen időzónában pötyögöm be a szavaimat a gépbe. És ettől jobban érzem magam. Az őszinteségtől, az önazonosságtól, és minden egyes élménytől, amikor szembesülök a szabadságommal. A gondolat-, vélemény- és érdekmentes szabadságommal. Szóval van ebben egy kis önzőség is.

London az otthonom. Itt mosok fogat reggelente, itt veszem a tejet és a kenyeret, itt az ágyam, a szekrényem és a lábosaim. A használati tárgyak, amik egyszerűbbé teszik a hétköznapokat. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még a szívemhez legközelebb álló emberek, a gyerekem és a férjem is itt élnek velem ebben az otthonban.

Az útlevelem bordó, a nevemben ékezetes betűk vannak, az állampolgárságom, az anyanyelvem... és egyelőre az álmaim is magyarok. Ha Magyarországra megyünk, akkor vendégségbe megyünk. Most nem az az otthonunk, hanem a szeretteink egy részének az otthona.

Kicsit olyasmi ez az érzés, mint amikor az ember kirepül a családi fészekből. Amikor saját családot alapít, de van valami elszakíthatatlan kötődés a szülőkhöz, akiket szeret, pedig látja a hibáit, és talán meg is fogalmazza ezeket a hibákat. Azért, mert felelősséget érez irántuk. Amikor van saját hálószobája, de mégis valami kellemes nosztalgia fogja el, ha visszatér a gyerekszobájába, vagy azokra a helyszínekre, ahol felnőtt.

32 évnyi emlék és tapasztalat köt Magyarországhoz. A szüleim, a családom egy része, és több száz, talán ezer olyan ember, akikkel ott találkoztam, akik hozzátettek valamit ahhoz, amilyen most vagyok, ahol most tartok. Életem eddigi legnagyobb eseményei ott történtek. Hogy mit tesz hozzá ehhez a komplex szentimentális érzelemköteghez az az élmény, amelyet a címeres mez jelent, azt tényleg nagyon nehéz megfogalmazni. De hozzá tesz az is, ez nem kérdés.

Amikor megszólalok, kritizálok, másfajta perspektívát vagy gondolkodást vázolok fel, azt azért teszem, mert a világon nincs még egy olyan földrajzi terület, még egy olyan kulturális-társadalmi egység, ami olyan közel állna a szívemhez, mint mindaz, amit Magyarországnak nevezünk. Fogalmam sincs, hogy fogok-e még ott fogat mosni mindennap, lesz-e ott polc az edényeimnek... és egy szoba az ágyamnak. Nem gondolkodom ilyeneken.

Azt szeretném, ha lenne olyan szegmense a világnak, aminek a fejlődéséhez én is hozzátehetek, és azt szeretném, ha ez Magyarország lenne.

Hiszem, hogy tudok úgy építgetni, szépítgetni a gondolkodáson, hogy megosztom azokat a tapasztalataimat, élményeimet, gondolataimat, amelyek az itteni életem során formálódtak. Hogy a külső perspektíva ugyanolyan fontos, mint az ott tapasztalt hétköznapok nézőpontja. Pont ezért ugyanúgy számít annak a véleménye, aki egy éve él csak Magyarországon, ahogy annak is, aki már egy éve nem ott él. Akinek az otthona, és akinek a hazája.

Hogy nem attól kevesebb vagy több egy vélemény, mert más közegben formálódik.

Pásztory Dóri