–

Ülök a Balaton partján. A lábam belelóg a langyos vízbe, kezemmel egy kis műanyag nagyítóval matatok… a nagymama fiókjában találtam. Olyan szépen csillog rajta a napfény! Nézem, ahogy körülöttem futkároznak a velem egykorú gyerekek. Be a vízbe, ki a vízből. Az apukájuk dobálja őket, nagyot csobbannak, hangosan kacagnak. Vállam fölött hátrapillantok. A hatalmas fűzfa alatt, a nagymamától kölcsönkapott pléden olvas az anyukám. Sokat olvas, és olyankor mindig keresztben van a lába. Szeretnék bemenni a vízbe, de tudom, hogy most nem lehet. Várnom kell, mert anya olvas, és különben is, nemrég jöttünk ki a partra.

Talán, ha nekem is itt lenne az apukám, talán bejönne velem és talán dobálna a vízben. De mi csak ketten vagyunk. Anya és én.

Olyan sok szép fenyőfa van körülöttem, de szememmel én a legmagasabbat keresem. Hamar meg is találom, és mutatom is anyának, hogy melyiket szeretném, de mire odanéz, egy kisfiú és az apukája már fogja és viszi is. Szomorú vagyok. Én szerettem volna azt a fát. De anya választ egy hasonlót… kisebb, de nagyon szép, és dús ágai vannak. Együtt vonszoljuk haza. Anya már előkereste a fenyőfatalpat, és előkészítette a kést. Sokáig tart, mire sikerül a fát a talpba faragni, anyukám keze tele van karcolásokkal. Végre kész, áll a fa!

Nagy mosollyal az arcunkon díszítjük a karácsonyfánkat. Csak mi ketten. Anya és én.

Hangosan szól a zene Kapolcson, körülöttem mindenki, mámorosan kiabálja a forró nyári éjszakában, hogy „Tekerd a lemezjátszót!”. Anya ott áll mögöttem, és ő is énekel. Szeretem a hangját, és szeretem, ahogy táncol. Felnézek rá, rám mosolyog, átölel, és a zene ritmusára együtt dülöngélünk és énekelünk tovább. Csak mi ketten. Anya és én.

Nem is tudom, hogy hányadszorra toljuk ezeket a szekrényeket át egyik szobából a másikba. Egyik küszöbön fel, másik ajtón ki, étkezőn át, persze szigorúan rongyokon, nehogy sérüljön a linóleum. A szőnyegen már könnyebb tolni… melyik oldalra tegyük? Vagy maradjon az eredeti helyén? Talán ide befér… talán itt jó lesz… nem fér be… nem lesz jó.

Hangosan nevetünk, még a könnyünk is kicsordul. Csak mi ketten vagyunk. Anya és én.

Leszállok a vonatról. Anya hív. Hallom, hogy valami nincs rendben. A hangja elcsuklik. Meghalt a nagymamám. Elsötétül minden. Nem akarom elhinni. Nem akarom elhinni, hogy a szörny, akit ráknak hívunk, őt is legyőzte. Együtt sírunk. Csak mi ketten maradtunk, ketten… Anya és én.

Nem is tudom, hogyan fogunk elférni ebben a kicsi lakásban. Hova pakoljak, hova rakjam a szekrényeket? A kétségbeesés kezd maga alá gyűrni. Anya hív. Felugrik, hogy megnézze, hogy állunk a kipakolással az albérletben. Az első közös otthonunk a párommal! Belép az ajtón, és én sírni kezdek. Elmosolyodik, és kis idő múlva már együtt tervezgetjük, mit hova toljak, mit hova rakjak, hogy elférjünk, ebben az aprócska lakásban.

Csak ülünk a szoba közepén, ötletelünk, nevetünk. Csak mi ketten. Anya és én.

Úgy érzem, forog velem a világ. Eljegyzés, házvásárlás, esküvő! Boldog vagyok. Megtaláltam a férfit, akivel az életemet szeretném leélni. Megtaláltam azt a munkát, ami boldoggá tesz, amit mindennap szívesen csinálok. Megtaláltam álmaink házikóját, ahol elkezdetjük saját közös kis életünket. És boldog vagyok, mert itt vagyunk egymásnak, minden nehézségben, szomorúságban, fájdalomban, sikerben és boldogságban. Mi ketten. Anya és én.

Fittler Anna