–

A kifli

Hároméves vagyok, anyu visz reggelente az óvodába. Szemben a házunkkal süti a pék a kenyeret. Veszünk egy friss, ropogós óriáskiflit, sódarabokkal a tetején, azt eszegetjük, amíg sétálunk az ovi felé. Üres a gyomrom, nagyon éhes vagyok. A kakaót már egy órája kihánytam, ahogy minden áldott reggel. Gyűlölöm az óvodát, de muszáj járni. Más idők járnak, gyerekpszichológus tán az egész városban sincs, nemhogy Pesterzsébeten, intézményt váltani meg nem szokás. Már kicsi korban meg kell tanulni belesimulni a rendszerbe. Nincs apelláta. Van, akinek sikerül, ők vannak többen. „Anyuka, a gyerek egész nap a sarokban ül, és szorongatja a mackóját!” – kéri ki magának az óvónő a néma demonstrációt. Anyu nem mond semmit, csak sír, gondolom, befelé.

A cigány lány

Tizenkettő lehetek, amikor cseregyerekek jönnek Zalából az úttörőcsapatunkhoz. Minden önként jelentkező család hazavisz egyet közülük, jól tartja őket pár napon át, és megmutatja nekik a fővárost. Persze anyám az elsők közt vállalkozik a feladatra. Az iskola elé érkeznek buszokkal a gyerekek. Kiderül, hogy vannak köztük állami gondozottak is, „zacisok”, ahogy Moncsi emlegeti majd magukat. Egy anya hisztériás rohamot kap, Elek bácsit, a rajvezetőt szapulja, miért nem szólt, hogy ők cigány gyereket kapnak. Közli, hogy nem viszi haza „ezt” itt, és kész. Anyám azonnal ugrik, megragadja a síró tizennégy éves nagylány – ő nem kellett a másik családnak – kezét, és mondja, hogy gyere, Moncsikám, mi szeretnénk, ha hozzánk jönnél.

Elek bácsi homloka gyöngyözik, hálásan pislog anyámra, aki így két vendéggyereket visz haza a csoportból. Moncsi kerek, barna arcán hatalmas könnynek peregnek még percekig. Nem tudok a szemébe nézni. Nagyon szégyellem magam. Akkor is, amikor meglátogatjuk a nevelőotthonban egy évvel később. Embert én még örülni úgy nem láttam. Vagy száz szempár figyel minket az ablakokból, „jé, a Moncsit látogatják”. Anyu később felhozatja a lányt a fővárosba, és évekig támogatja, segíti.

Egyszer, már felnőttként pénzt kér kölcsön, nem adja meg, eltűnik. Nem hallunk róla többé. Anyu elmagyarázza, hogy kihasználja egy fiú, és nagyon fájhat neki, hogy nem tudja megadni a tartozást és csalódást okozott, ezért nem keres minket. Anyu nem nagyon beszél róla többet. Nem azért, mert neheztel. Pontosabban neheztel, csak nem rá.

Velence

Kamasz vagyok, egy-két évvel a rendszerváltás után vagyunk, életemben először járok Velencében. Anyukám is. Áll a Sóhajok hídján, és folyik a könnye. Azt mondja, nem hitte volna fiatalon, hogy valaha utazni fog. És eljut például ide. Én akkorra már jártam cseregyerekként Kelet-Németországban, Nyugat-Berlinben, Bécsben, nem értem, miért bőg az anyám. Idegesít, hogy mindenen meghatódik, filmen, gyereken, kutyán, iskolai ünnepségen. Mondom neki, hogy nem érdekel a képtár. (Szívesebben bámulom a szép, fekete hajú fiúkat a utcán.) Vegyünk pizzát, mondom, meg talán azt is, hogy büdös van, és mindent összeszartak a galambok. Anyu nem szól semmit, szorongatja apukám kezét. Olyan védtelenek ebben az ezer idegen nyelven karattyoló vizes nagyvárosban, hogy most már nekem is kapar a torkom, de nem sírok, soha nem sírok.    

 

A körte

Huszonéves vagyok, beteg a nagyanyám, az anyám anyja. Évek óta cukros, és nem tartja a diétát. Ha megérik a körte, kettőt-hármat is befal, cuppogva, nyögve, átszellemült arccal. Kis késsel szel pici darabokat a hatalmas, vajpuha, mézédes, ikrás gyümölcsből, folyik az állán a lé, darazsak keringenek a feje körül a forró vénasszonyok nyarán. Nem lenne szabad bekörtéznie, ahogy tilos lenne a kétujjnyi Jaffa szörp a pohár alján, és még millió dolog, amit szeret. A háború alatt meg után volt fiatal, tudja, mi az éhezés, talán ezért nem ismer mértéket az evésben, fal, amikor falhat – illetve falhatna, ha nem jött volna a diabétesz. Végigdolgozta az életét három műszakban a szövőgyárban. Nyolc emberre mosott (kézzel), vasalt, főzött, amikor otthon volt. Egész életében rohant, fura, kancsal, bicebóca asszony, akinek mindig dolga van. A nagyapám azért vette el, mert nem adták hozzá a nővérét. Gondolta, akkor jó lesz a Gizi is. Így lett Gizi feleség és háromgyerekes anya. Aki most eszi az ütődött körtét a napon, ötven évvel később, halott hasnyálmiriggyel és halott vesével, és belepirul a boldogságba. Anyám nézi, nézi, nem tudom, mire gondol, de nem szól, hogy „anyukám, neked ezt nem szabad, tedd le azt a körtét”. Pedig mondták neki, hogy figyelmeztesse, ha „fegyelmezetlen”.

Nincs már több körte szerintem aztán. Télen meghal a nagyanyám.   

Kórház

Beteg a gyerek. Az enyém. Lázas. Kiszáradt. Egy fertőzés miatt kórházban fekszünk. Anyu ingázik. Teszi, amit tud, hordja nekem a kaját, felvált időnként, hogy bírjam a strapát. „Édes, kicsi gyerekem”, mondja néha, és nem tudom, nekem mondja, a lányomnak, aki alszik, vagy mind a kettőnknek.

Anyu praktikus. Mint mindig. Húslevest főz, befőttesüvegben hozza be, kanállal, szalvétával. (A gyerek infúzión, én eszem csak.) Szerez vitamint, konyharuhát, törlőkendőt. Megkeresi az orvost. Készíti a borítékokat, tudja, nekem ez nem megy. A professzor meg számít a pénzre. A kisorvosok, nővérek nem fogadnak el semmit. De annak örülnek, hogy anyukám mindig mond nekik valami kedveset. Anyut mindenki szereti.

Már nem alszik, de még kókadt a gyerek, amikor bejönnek a bohócdoktorok. Inkább nekünk énekelnek, anyának és nekem. Egy vidám dalt nyomnak, mégis sírunk. Öt napja vagyunk bent, másnap kiengednek bennünket, el sem tudom képzelni, hogy bírják ezt szülők heteken, hónapokon át.

Volt egy bátyám.

Nem tudom, anyu hogy bírta ki.    

Kézen fogva

Negyvenhárom éves vagyok, és megyek át az úttesten. Mellettem jön az anyám, egy fejjel kisebb nálam, abból, ahogy moccan, tudom, hogy fáj a csípője, nem beszélünk róla. Akkora pont, mint a bakfis lányom, aki valószínű akkora lesz egyszer, mint én. Vagy még magasabb. Amikor lelépünk a padkáról a kocsiútra, anyu körbepillant, és a kezem után nyúl, megszorítja, mint mikor az oviba mentünk negyven évvel ezelőtt a kiflivel. Szerintem észre sem veszi, mit csinál.

Kurucz Adrienn

Az „Anyám és én – a mi pillanatunk” pályázat részletei:

Olyan történeteket várunk tőletek, amelyekben megírjátok nekünk, hogy melyek voltak azok a sorsdöntő pillanatok, amelyek anyukátokhoz köthetők. Lehet vicces, szomorú, emlékezetes, felejtendő, meghökkentő, tanulságos, traumatikus, felemelő, fontos (vagy akkor épp jelentéktelennek tűnő) pillanat, csak az a lényeg, hogy rólatok szóljon, a kapcsolatotokról, ami jellemző rátok, épített benneteket, vagy éppenséggel totálisan szétrombolta az addig stabilnak tűnő életeteket. NAGYON szeretnénk, ha férfiak is pályáznának!

Meddig, hová és mennyit?

ÁPRILIS 25-én éjfélig várjuk írásaitokat a [email protected] címre.

Maximum, de tényleg maximum 600–700 szó lehet a terjedelme. Körülbelül másfél gépelt oldal a határ.

Nagyon fontos, hogy az íráshoz mellékeljetek magatokról egy közös fotót is. Olyat, amin lehetőleg csak ketten szerepeltek.

Mit adunk cserébe?

A legjobb pályázatokat természetesen megjelentetjük. Emellett a három díjazottunk és a díjazottjaink anyukái kapnak a Törley pezsgőtől egy-egy különleges, WMN-limitált, anyák napi rozépezsgőt.

Lesz majd egy ennél nagyobb meglepetésünk is, de ez egyelőre maradjon titokban! Idejében értesítünk benneteket mindenről, senki nem marad le róla.