–

Karácsony, húsvét

Anya szenteste előtti nap érkezett haza, a diós kifli nélküle készült. Nem is lett az igazi. Karácsony után közvetlenül nekem kellett elmennem. Hát, ez most ilyen – mondogattuk –, lesz majd másképpen.

Január közepén végül ott heverünk egymás mellett a kényelmes fekvőfotelekben. Anya kíváncsian nézelődik. Nekem már nem újdonság itt semmi, inkább szunyókálnék, de amint megmoccanok, anya kérdezget:

– Nem vagy éhes? Kérsz inni? Kell valami a büféből?

– Nem, nem kérek semmit. Ha tényleg lehetne kérni, persze megfontolnám, hogy kérek egy új életet. Esetleg a húsz évvel ezelőtti is jó lenne, ha visszakérhetném, de e pillanatban beérném egy kis nyugalommal – ez azonban illúzió. Nem csak azért, mert anya szóval tart, sokkal jobban zavar az állandó jövés-menés. Egyébként is, itt folyton figyelnek minket.

– Anya és lánya – súgja a rózsaszín hajfonatos tetovált lány kolléganőjének felénk biccentve.

Tizenöten vagyunk itt, hol innen, hol onnan jelzi a sípoló hang, hogy lefolyt az infúzió. Én a sokadik kezelésnél tartok, Anya most kapja élete első kemoterápiáját.

*

Nyolcvanhárom éves koráig makkegészséges volt, a tüdődaganat szinte a semmiből jött. December elején műtötték, tüdeje egynegyedét kellett eltávolítani.

Én nem voltam előzmény nélküli: harmadjára újult ki a kismedencei tumorom. A kemoterápiát csak annyira halaszthattuk el, hogy anya felépüljön a műtétből. Karácsony után haladéktalanul meg kellett kezdeni a kezelésemet.

Végül anya sem úszta meg a kemót, mivel rossz lett a szövettani eredménye. Így kerültünk szomszédos fotelekbe. Más ritmusban, más dózisokban kapjuk a szert. Nála folyamatosak, de enyhébbek a rosszullétek. Nálam intenzívebbek, de vannak jó köztes időszakok. Nekem a második kezelés után kihullott az összes hajam, anya hajkoronája csak lassan, hétről-hétre kopik el. Külön csatákat vívunk vállvetve, de bármilyen nehéz is néha, a csüggedést egyikünk sem engedi meg magának. Főleg anya nem.

A második kezelése utáni napon aggódó barátnője hívta telefonon:

– Hát hogy vagy, Pirikém?

– Köszönöm, jól, Sárikám.

– Nem vagy rosszul, Pirikém?

– Nem, hál ’istennek, Sárikám.

– De fekszel, ugye, Pirikém?

– Nem fekszem, Sárikám, éppen ebédet főzök.

– Főzöl??? Mit főzöl, Pirike?

– Palóclevest és palacsintát, jön Áronkám is ebédelni.

– De hát hogy bírsz ennyi mindent, édes Pirikém??

Hát úgy, drága Sárikám, hogy odahúztam a széket a tűzhelyhez…

Na, ez anya. Sosem sajnáltatta magát, azt nem bírja. Nem gyógyulok meg attól, ha panaszkodom, akkor minek? – ezt szokta mondani. Éli napjait derűvel, önfegyelemmel, gondoskodással. Így hát én sem tehetek mást, rossz közérzet ide vagy oda, nem nyavalyoghatok, hiszen a lánya vagyok, meg kell küzdenem magamért, ahogyan ő is teszi.

Élem hát én is a napokat önfegyelemmel, értelmes elfoglaltsággal, törődéssel, és ha elfogy körülöttem a derű, megmártózom az övében.

*

Február végén én kísérem el az utolsó kezelésére. Széles mosollyal fogadnak minket az ápolók, később mondják neki:

– Jól néz ki most a lánya. Olyan szívszorító volt látni a múltkor, ahogy fekszenek ott egymás mellett.

Hát, igen… inkább heverésztünk volna egy wellness-hotel teraszán, másfajta „koktél” mellett.

Anyát láthatóan megviselte a hosszú procedúra. Az is nyomasztja, hogy a kemónak ugyan vége, de kap majd sugárkezelést, és hát az én meccsem sincs még lejátszva. Nekem is fogynak a tartalékaim.

Este otthon beadom a szokásos injekcióját. A szobában lágy a fény, tapintható a nyugalom. Félálomba merülve fekszik a tévé előtt. Olyan kicsi és törékeny! Fürkészem az arcát: krétafehér bőre szinte elvékonyodott.

Riadtan látom, hogy hozzáöregedett a korához.

Épp ideje volt a kemoterápiát befejezni.

*

Április vége van, Szent György napja. Anya napról napra erősödik, nyugodt és derűs. Én is túl vagyok már az utolsó kezelésen. Húsvétkor együtt volt a család, napoztunk a kertben, élveztük a cseresznyevirágzást.

Nekünk most másról szólt a tavasz eljövetele, a feltámadásról és a halál felett aratott győzelemről.

Körbesétálgatjuk a kertet, nézegetjük a bimbózó íriszeket, hortenziákat. Némelyiket át kellett volna ültetni, de erről most lemaradtunk. Arra jutunk, hogy ősszel kelleni fog egy kertátalakítás. Tervezgetünk. Milyen gyönyörű lesz jövőre – mondjuk egyszerre, és nevetünk.

Sokat töprengek azon, hogy vajon miért jött egyidejűleg a betegségünk. Néha úgy éreztem, mintha át akarná venni tőlem a terhet; ha tehetné, elvenné és elvinné magával. Nem mintha készülődne egy másik dimenzióba, hiszen vannak tervei – például remeknek ígérkeznek a Metropolitan Opera közvetítések az új évadban, és nemrégiben előkerestette a festőállványát is –, de ha lehetne ilyet tenni, zokszó nélkül elvinne mindent bajt, ha tudná, hogy akkor nekem már nem maradna.

 Papp Katalin

Kurucz Adrienn „anyahangoló” írását is olvassátok el, megéri!