Balatoni József: Az én reményhalam

–

Az utóbbi időben egyre rosszabbul voltam

Nagyon mélyre kerültem. Magam sem tudtam megmagyarázni, miért, sőt nem is igazán vallottam be magamnak. Inkább a munkába temetkeztem, és a fáradtságra fogtam az érzéseimet. Meg arra, hogy hónapokig voltam beteg, egyikből a másikba estem, miközben persze újra híztam egy csomót. Erre is mindenféle magyarázatot adtam, mentegettem magam. Aztán egyszer csak nem menekülhettem tovább, belenéztem a tükörbe, és kimondtam: helló, reménytelenség, helló, kilátástalanság, helló, depresszió! Régen láttalak titeket, francnak jöttetek vissza?! De ha már itt vagytok, akkor kezdjünk ezzel valamit, mert nem maradhattok velem, az tuti.

Közben azt éreztem, megfulladok, elfogy körülöttem a levegő, egyre jobban fojtogat a világ

Pedig én nem akarom ezt. Én csak boldogulni akarok, élni, és dolgozni. Szívből, ahogy én tudok. A rendszer az oktatásban kilátástalannak tűnik. És nemcsak a fizetésre gondolok, hanem mindenre, úgy en bloc – úgy rossz, ahogy van. A fizetésemelés pedig már nem oldaná meg a bajokat, de még az is fényévekre került, mert… Na, hibás az mindig van.

Szóval abban is elbizonytalanodtam, akarom-e folytatni, akarok-e továbbra is szélmalomharcot vívni a rendszerrel… ez lassan tizedik éve így megy. Pedig szenvedélyesen szeretem a szakmámat.

De azt, hogy a társadalom szemében senkiházinak állítanak be, egyre nehezebben viselem. 

Hiába kezdődött el a nyár (július 4-én, csak mondom), az sem hozott örömet nekem

Aztán arcul csapott még egy nem várt esemény: nem elég, hogy tanár vagyok, hanem még katás vállalkozó is. Szóval a talaj igencsak megingott alattam, közben pedig a „senkiházi mellett adócsaló is lettem”. Dupla bélyeg. Az már csak hab a tortán, hogy gyermektelen is vagyok, liberális és elfogadó, szóval most már szinte ki sem látszom a bélyegek alól. Lassan nem történik más, csak bélyegeket kapok, egyiket a másik után. Pedig szerintem tényleg nem vagyok haszontalan, hiszen gyerekeket tanítok a történelemre. Mégis annak állítanak be. Nem csoda hát, hogy úgy éreztem, most aztán igazán „betelt a pohár”.

Ültem az elfoglalt Margit hídon, és „forradalmi hangulatba” kerültem

Az első pillanattól az utolsóig ott voltam. Jó érzés volt, mert úgy éreztem, teszek valamit ebben a bizonytalan helyzetben… de ez sajnos elég hamar elmúlt, mert a törvényt extra gyorsasággal elfogadták, végül csak még mélyebbre taszított az, hogy hasztalanul tiltakoztunk olyan sokan. Másnap nem tudtam a lakásban maradni, szorított a mellkasom… Fasza, a pánikroham is előkerült, jól van, „már alig vártam”. Ültem a Duna-parton, néztem a vizet, tehetetlenséget éreztem, és ömlöttek a könnyeim, bőgtem, mint egy kisfiú.

A fejemben az zakatolt, hogy nem bírom, el akarok tűnni, el akarok rohanni innen. Nem tudom, hova, nem tudom, miért, de el akarok tűnni, akár örökre. És megijedtem a saját gondolataimtól. Féltem.

Aztán történt valami…

Elmentem fodrászhoz – állítólag a nők is ezt teszik, amikor szeretnének változtatni magukon, hiszen a külsejük a lelkükre is erősen hat. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de engem elégedettséggel töltött el, hogy végre jó lett a hajam. Tudom, milyen földi hívság, de végre tényleg olyan színű lett, amilyet régóta szerettem volna. Csak hát, annyira makacs a hajam is, mint én magam, és hónapokig nem engedett. Amikor belenéztem a tükörbe, egy pillanatra még azt a néhány plusz kilót is elfelejtettem. Este pedig egy csodának hála – tényleg csoda, mert hónapokkal előre is nehéz ezt elintézni – elmentem az Őrült nők ketrecére az Átriumba. Másnap pedig az Isteni végjátékra.

Az Őrült nők… örök kedvenc, mindig arcon vág és helyre rak, az Isteni végjáték pedig megnevettetett, megríkatott, elgondolkodtatott. Pláne egy olyan színházban, ahol Magyarország legtehetségesebb színészei játszanak, akik a kilátástalan helyzet ellenére sem adták fel, a közösség ereje megmentette a teátrumot a végtől. Mert szerencsére létezik ilyen is Magyarországon! Mindkét darab után nekiindultam az éjszakába egy barátommal. Ugyan csak nemrégen ismertem meg, de van valami olyan lelki kapocs köztünk, ami azonnal ebbe a kategóriába sorolta őt. Közben sok embert ismertem meg, rengeteg szeretetet kaptam ismeretlenektől is.

Minden pillanatban az üvöltött a fejemben, hogy nem adhatom fel, mert szükség van rám. Ez ad erőt.

Persze, mindkét éjszaka tetemes mennyiségű alkohol fogyott. Na, most majd jön az alkoholista, hedonista (ez igaz), erkölcstelen (hát, határeset) bélyeg, de nyugi, elfér rajtam a többi között. 

A második hajnalon történt egy olyan pillanat, ami beleégett az elmémbe, a lelkembe, a szívembe. Néztem a napfelkeltét, álltam, és azt éreztem, hogy boldog vagyok. Egyedül, magamban, de boldog. Szívtam magamba mindent, ami az elmúlt 48 órában esett meg velem, és megkönnyebbültem, újra otthon volt bennem a lelkem. Megéreztem, milyen jól lenni. És rájöttem, milyen régen éreztem ilyet. Aztán persze sírtam. De nem volt benne szomorúság, hanem inkább felszabadító, megkönnyebbült sírás volt ez. Jólesett. Nagyon.

Másnap reggel, amikor a „delírium” már elmúlt, ugyanazt éreztem

Sőt. Egész nap hol vigyorogtam, hol folyt a könnyem, mert éppen hallottam egy jó kis dalt, vagy éppen megszállt egy gondolat. Tudom, furán hangzik, de imádtam, és nagyon jó volt.

Rájöttem, mennyire szeretek élni. Igen, szenvedélyesen, hedonista módon, élvezve mindent, ami jó, és megélve azt, ami nem.

Egy finom bort, egy lány kedves mosolyát, egy gyerek kacaját, egy barát ölelését, egy szenvedélyes csókot, a víz simogatását, a napfény melegét. Megértettem azt a mondatot, amit az Esterházy-kastélyban hallottam Kismartonban pár hete, és ami valamiért már akkor is megfogott: „A nap belülről süt.” És tényleg. A boldogságom bennem van. Igen, nehéz az élet néha, ad olyan feladatokat, amikkel nem tudjuk, hogyan birkózzunk meg. Ha az elmúlt évek megtanítottak nekem valamit, az az, hogy hihetetlenül erős tudok lenni, nagy küzdő vagyok, és ha kell, a jég hátán is megélek. Mellette pedig szeretek élni, élvezni az életet, mosolyogni, szeretni és szeretve lenni, poénkodni, megélni az érzéseimet, szerelmesnek lenni egy pillanat alatt… akár csak egyetlen pillanatra is.

Mert bármekkora közhely, hogy ez az egy életünk van, és sokszor rajtunk múlik, hogyan éljük meg, mennyit adunk bele, mennyit kapunk tőle vissza. Én adok. Sokat. És úgy érzem, kapok is, rengeteget.

Tudom, most sokaknak nagyon rossz. És lesz még rosszabb is. Meg jobb is. Az élet egy hullámvasút, amin néha ujjongva sikítunk, néha pedig öklendezve hányunk. De ettől élet, és épp ettől szép. Csak hagyjuk, hogy megtörténjen velünk!

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / Tim Marshall