Speciális olimpiát rendeztek szívbeteg gyerekeknek

–

Egy napsütéses, hamisítatlan kora nyári időt hozó szombaton gyűlt össze a gyerekekből és szüleikből, valamint a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet (Gokvi) Gyermekszív Központjának orvosaiból és ápolóiból álló csapat a Budapesti Honvéd Sportegyesület sporttelepén. A sokaság két csoportra, a pirosakra és a kékekre oszlott. A színválasztás oka jelképes volt: a piros a bal szívkamrát, a kék pedig a jobbat jelentette, ugyanis a Szív-Kör Olimpián szívbetegséggel küszködő, vagy abból már felgyógyult gyerekek mérték össze ügyességüket és erejüket.

A szórakoztató és változatos megméretések alatt a szüleik és a Gokvi szakemberei támogatták őket. A rendezvény fővédnöke nem kisebb sportszemélyiség volt, mint a kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívó, Nagy Tímea, aki magával hozta a sydney-i és az athéni ötkarikás játékokon szerzett aranyérmeit is – a versenyzők a nyakukba is vehették őket, a legfényesebb medálok érintése pedig mindenkinek az erejét megsokszorozta.

A Szív-Kör Egyesület mindent elkövetett azért, hogy a résztvevők – a rendezvény nevéhez híven – igazi olimpikonnak érezzék magukat: a megméretések helyszínéül szolgáló atlétikai pálya közepén a magyar zászló mellett az ötkarikás lobogót is felhúzták. De az esemény nemcsak ebben, hanem minden elemében egy rangos tornára emlékeztetett: a versenyszámok között ünnepélyes, diadalittas zene szólt; a remek hangulatról pedig egy, a versenyzőket szüntelenül buzdító, fáradhatatlan, és mindemellett még fergeteges humorral is megáldott szpíker gondoskodott. A rendezvénynek hivatalos indulója is volt: a szervezők a Pannonia Allstars Ska Orchestra Együtt dobban című számát „vették kölcsön”, melynek megszületését a 2021-es olimpia inspirálta.

A dal szövege tökéletesen megfogalmazza az esemény, egyben a Szív-Kör Egyesület filozófiáját: „Egy szív, egy hang, ami együtt szól és egyszerre dobban.”

A szervezés alatt is együtt dobbantak a szívek

A Szív-Kör Olimpia egy hosszú időszak lezárása, egyben megkoronázása volt: az egyesület tagjai és az alkalmi segítők a szabadidejüket feláldozva, a lehetőségeik maximumát latba vetve dolgoztak hónapokon át azon, hogy egy sokszínű, felejthetetlen nappal ajándékozhassák meg a résztvevőket – ehhez sok puzzle-darabkának kellett a helyére kerülnie. Már a versenyszámok meghatározása is próba elé állította a szervezőket, ugyanis olyan mozgásformákat kellett kitalálniuk, amelyeket valamennyi szívbeteg gyerek kockázatmentesen űzhet – ebben segítségükre voltak a Gokvi orvosai és néhány gyógytornász is. De nemcsak a sportversenyek megszervezését, hanem – többek között – a kísérőprogramok lebonyolítását, a sajtókommunikációt és a logisztikát illetően is látszott, hogy a példaértékű lelkesedés mellett magas szintű szakmaiság is jellemzi a szervezők munkáját.

„Kis túlzással éjt nappallá téve a mai rendezvény megvalósításán dolgoztunk az utóbbi időszakban, gyakorlatilag olyan tevékenységeket kellett végeznünk, mint a rendezvényszervezőknek” – mesélte a Szív-Kör Egyesület egyik önkéntese.

A pályán mindenki helyet kaphatott

Az esemény egy lélekemelő megnyitóval kezdődött, amelynek során a versenyzők és segítőik felsorakoztak a pályán. Ezután felhangzott az említett induló, majd – amikor az izgalom az egekbe szökött – kezdetét vette a debütáló Szív-Kör Olimpia első versenye: a Totyogók Olimpiája.

A legkisebbek „viadalának” egyik futama közben több korosztályt is elfogott a nosztalgia, ugyanis a versenyzőknek csattogós lepkét tologatva kellett a lehető legrövidebb időn belül célba érniük.

A következő rész az Ovisok Olimpiája volt, a résztvevők babzsákdobálásban mérték össze erejüket és ügyességüket.

Ezután egy igazán különleges versenyszám következett: a csapattagok lábai össze voltak kötve, a sikeres célba éréshez tehát nagy szükség volt arra, hogy minden lépésnél együtt rezdüljenek a versenyzők.

Ezt követően a következő korosztály lépett „porondra”: következett a Sulisok Olimpiája. Ennek a szakasznak az első futama érzékenyítő programnak is beillett, ugyanis a csapatok párokra oszlottak, amelyek egyik tagja kerekesszékben ült, és így kellett őt a másiknak végigtolnia a kijelölt pályán. A korosztály következő versenyszáma, a fitballszlalom szintén nagy izgalmakat tartogatott.

Miután a „sulisok” végeztek, a legnagyobbaké lett a főszerep: elkezdődött a Tinik Olimpiája, amelyen hulahoppkarika-dobás várt a résztvevőkre.

A sportverseny zárófutamára a játékteret két térfélre osztották a szervezők: az egyiket a pirosak, a másikat a kékek vették birtokukba. A csapatok feladata az volt, hogy a pályára repülő labdák közül minél többet az ellenfél térfelére dobjanak. A „mérkőzés” során sem izgalomból, sem nevetésből nem volt hiány: igazi fináléhangulatban teltek az utolsó percek.

Különös szívhang

A nézőtérről is látszott, hogy valamennyi résztvevő apait-anyait beleadott a küzdelmekbe, köztük Bauer Zora (vagy Zorka, ahogy sokan hívják) is, aki a pirosak csapatát erősítette. A nyolcéves kislány már sikeresen megvívta a küzdelmét a betegségével, így a családja számára ma már rémálomszerű emléknek tűnik a sok kétellyel és aggodalommal teli időszak.

„Feltűnt, hogy a gyerekünk néhány hónaposan még nem kúszott és nem mászott, szinte csak a hátán feküdt, ráadásul nagyon fáradékony is volt, időnként az evés is kimerítette

– mesélte Bauer Tamás, a kislány édesapja. – Amikor a gyermekorvos megvizsgálta Zorkát, felfigyelt egy furcsa zörejre a mellkasánál, amelyet mi, a szülei is meghallgattunk. Nekünk is világos volt, hogy amit hallunk, az teljesen más, mint a normális szívhang.”

Miután nem szűnt meg a különös szívhang, a Gokvi szakemberei is megvizsgálták Zorkát, így kiderült, hogy veleszületett szívproblémával él: a két szívkamrája közötti sövényen volt egy lyuk, ezért az egyik kamra a másikba pumpálta át a vért ahelyett, hogy az a különböző testrészekbe került volna. „Úgy kell ezt a rendellenességet elképzelni, mintha egy lyukas pumpával próbálnánk felfújni egy kerékpárt” – fogalmazott Tamás.

A szakemberek nemsokára azt is közölték a családdal, hogy a probléma csak abban az esetben szűnik meg biztosan, ha a kislányt megműtik: „»Gyere haza azonnal, beszélnünk kell«, hívott a feleségem, amikor egy karácsony előtti délutánon a fővárosi dugóban rostokoltam. Az orvosok elmondták, hogy csak minimális esély van arra, hogy a lyuknál összeforr a sövény, és megszűnik a rendellenesség, de ez nem történt meg, mi pedig nem akartunk tovább várni, így nem volt más választásunk, mint az operáció” – emlékezett vissza Tamás.

Idegőrlő hónapok

A kardiológusok – miután Bauerék közölték velük, hogy a beavatkozást választják – azt is elmondták a családnak, mi vár a lányukra a műtőasztalon: „Először felvágják Zorka mellkasát, majd elfűrészelik a szegycsontját, ezt követően megnyitják a szívet és összevarrják a lyukat. Majd utána mindezt »visszafelé« is: összezárják a szívet, összeforrasztják a szegycsontot. Közben pedig műszív pumpálja a vért a kislányunkba, hiszen a sajátja kések alatt lesz. Horrorisztikusan hangzott az egész” – idézte fel Tamás a sokkoló pillanatokat. A szakemberek – látva a család kétségbeesését – gyorsan hozzátették: „Nyugodjanak meg, kérem, ez csak egy rutinműtét lesz.” A szülők azonban továbbra is zaklatottak maradtak: „Hiába biztosítottak minket az orvosok arról, hogy nincs okunk az aggodalomra, mindaz, amit elmondtak az operáció menetéről, mélyen megrázott minket. Tudtuk, hogy a kislányunk élete lesz a tét azokban az órákban” – hangsúlyozta Tamás.

A műtét előtti aggodalmaskodással, feszültséggel teli időszakban a nagyszülők és a legközelebbi barátok voltak Bauerék lelki támaszai. A szülők akkor tudtak csak felszabadulni, amikor az operáció után a szakemberek közölték velük: a beavatkozás sikeres volt, és Zorka jól van.

„Utólag viszont elmondták, hogy a már műtött szívet egyszer újra kellett indítani, mert valamilyen komplikáció lépett fel” – jegyezte meg Tamás.

A műtét után pár hónapnyi teljes pihenés várt a kislányra, akit később egy speciális mozgásrehabilitációs terápiára, az úgynevezett Dévény-tornára; valamint egyéb foglalkozásokra – például babaúszásra – kellett vinni, hogy behozza az elmaradását a mozgásfejlődésben.

Zorka és a szakemberek igyekezete meghozta a gyümölcsét: a kislány kétéves korában már minden tekintetben úgy élt, mint egy egészséges gyerek – bár volt egy időszak, amikor ismét fejlesztő foglalkozásokra járt, mert az óvónők szóltak, hogy feltűnően gyenge. A kislány – aki ma már teljesen panaszmentes és versenyszerűen sportol – egyébként tökéletesen tisztában van azzal, milyen volt az a viszontagságos időszak, amelynek emléke már egyre kevésbé kísérti a családot. „Zorka a minap jelezte, hogy kisebb fájdalmai vannak, amikor nyomkodja a szegycsontját. Tréfásan megjegyeztem, hogy egyszerű a megoldás erre a problémára: ne nyomkodja, de utána elmeséltem neki, milyen nehezen indult el az élete, miken ment keresztül” – mondta Tamás. Miután Zorka meggyógyult, Bauerék története a szívbetegséggel nem ért véget, hanem új fejezet kezdődött.

Nem feledkeztek meg lányuk sorstársairól

Tamás ugyanis a Szív-Kör Egyesület alapító tagjai között volt, és a szervezet többi aktivistájával együtt a 2020-as megalakulás óta minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy a kislánya sorstársai és családjaik minden szükséges területen a lehető legnagyobb támogatást kapják. „Mi nagyon szerencsések vagyunk, hiszen már túl vagyunk ezen a rémálmon, viszont sok gyerek még mindig harcban áll valamilyen szívbetegséggel. Azt szeretnénk, ha ők és a családjaik éreznék, nincsenek egyedül a többfrontos küzdelemben: számíthatnak ránk, mi végig fogjuk a kezüket az úton” – mondja Tamás.

Visszatérve a rendezvényre: Bauerékra és a többi családra a sportversenyeken kívül kísérőprogramok sokasága is várt, részt vehettek például arcfestésen, lufihajtogatáson, jógán, és a csapatzászlókon megörökíthették a kézlenyomatukat. Akinek pedig éppen nem volt versenye, ellátogathatott úgynevezett sportági pontokra is, amelyeken – többek között – a vívásba, a labdarúgásba és a dartsba is belekóstolhatott.

A lelkesedés ezeken az állomásokon is meghozta gyümölcsét, ugyanis a bátor és ügyes gyerekek minden helyszínen pecsétet kaptak az Olimpiai Útlevelükbe – amelyet aztán ajándékokra váltottak.

A pályán és a „dobogón” sem volt különbség

Az esemény záróünnepséggel végződött, amelyen külön-külön felhívták az összes résztvevő családot egy emelvényre – mindenkinek egyformán szólt a taps. Nem volt dobogó és részletes eredményhirdetés, hiszen egy ilyen versenyen – mivel a résztvevők különböző egészségi állapotban vannak – igazságtalan lett volna a rangsorolás. Aznap mindenki győztes volt.

A versenyzők bemutatása után a csapat megemlékezett egy olyan kislányról is, akit nemrég legyőzött a betegsége. Ekkor mindenki azt kívánta, hogy a jelen lévő gyerekek ne csak a futókörön, hanem az „élet versenypályáján” is sikeresen célba érjenek majd. Ehhez adott erőt a fővédnök Nagy Tímea záróbeszéde is, amelyben azt hangsúlyozta: „Mindenkinek az életében vannak könnyebb és nehezebb időszakok, így a tietekben is. Egy dolog számít csak: bármi történjen is, soha ne adjátok fel!”

Képek: Hámori Zsófi / WMN

Nádudvari Péter