–

„Az anyatermészet egy sorozatgyilkos. Nincs nála jobb, sem kreatívabb. De mint minden sorozatgyilkos, ő is arra vágyik, hogy lebukjon. Mire jó az a sok zseniális bűntény, ha nem tudják, ki követte el? Így hát morzsákat hagy maga után. A nehéz dolog – és ezért tölt az ember egy évtizedet tanulással –, meglátni a morzsákban a jelet. Van, hogy arról a dologról, amit a vírus legbrutálisabb jellemzőjének hittünk, kiderül, hogy a legsebezhetőbb pontja. És a természet imádja a gyengeségeit erősségnek álcázni.” 

Éppen a Z világháború című filmet nézem Brad Pittel (aki a civilizáció megmentőjének a szerepében tündököl.) Már vagy kétszer láttam ezt a filmet (minden alkalommal Pitt miatt), most pedig elővettem megint. Aktuális. A fenti monológ is ebben hangzik el, méghozzá egy fiatal virológus szájából, (szpojler) aki pár perccel később főbe is lövi magát (bocs).

A katasztrófafilmek, pláne a gigászi utópiák, a Földön bajba kerülő emberiséget ábrázoló apokalipszisek vége rendszerint az, hogy a világ megmenekül. Kisebb vagy súlyosabb veszteségekkel ugyan, de jön egy hős, aki vérét áldozza így vagy úgy, és megmenti a civilizációt. 

A Z világháborúban sincs ez másképp, anélkül, hogy részletezném a végét, a sztori nagyjából annyi, hogy egy vírus megtámadja az embereket, és aki megfertőződik, az zombivá változik. A filmben nem javasolják senkinek az otthonmaradást, és nem az a legnagyobb bajuk, hogy leáll a gazdaság… de ez csak film. Különben is, hol vagyunk mi jelenlegi helyzetünkben ehhez képest? 

Az önkéntes, aztán már erősen javasolt karanténunk isten tudja, hányadik napja van. Nem számolom. Sok a munka, Novákékkal baktériumközösséget alkotok, így oda is többször megyek. A hét egyik felében velük vagyok, a másikban pedig egyedül. 

Szeretek itthon lenni, de pár nap után rám nehezedik a csend, amikor ez bekövetkezik, akkor fogom magam,

és átmegyek a tizenöt percre lévő Kisorosziba. 

A tavaly kemoterápián átesett anyámat hónapok óta nem láttam. Az apámat házi karanténba rakta az orvosa, mert két hete eléggé beteg. A kisebbik húgom vendéglátásban dolgozik, a főnöke segít rajta ingyenes lakhatással, a nagyobbik húgom otthon van a tíz hónapos unokaöcsémmel és a párjával, nekik ott a gyerek, jól bírják. Bár a tesóm szerint az élete nem változott sokban a szülés óta. Tegnap sétáltam velük az utcán, távolról néztem a gyereket, aki végig rajtam tartotta a szemét a babakocsiból, nem értette a szájmaszkot szerintem. 

A tizennyolc éves öcsém érettségire készül. Azt írta, amíg net és áram van, addig nagy baja nem lehet. Egyébként is azon a véleményen van, hogy így jobban fel tud készülni, mert a sok hülyeség és a szerinte felesleges tantárgyak nem vonják el a figyelmét. Úgy legyen. 

Ezen kívül senki nem tudja, mi lesz. Kivárunk. 

Izgulok a munkahelyemért, hogy túléljük, és hogy mindenki ugyanannyira tudja: itt most durván össze kell fognunk ahhoz, hogy év végén is együtt ünnepelhessünk jövőre a SzuperWMN-gálán. Még gőzünk sincs róla, mennyire lesz nehéz, még mindig csak az előszelét érezzük. 

A korábbi karanténomra gondolok, amikor a betegségem miatt fél évig ki se mentem az utcára, csak akkor, ha a kórházba vittek. 

Fél évig nem jártam, mert nem bírtam. Toltak, húztak, vontak. De a nap legnagyobb részében az ágyon feküdtem csukott szemmel, óriási fájdalmak között. Nem folytatom tovább, ismeritek a sztorit…

Pontosan emlékszem arra a napra, amikor hosszú hónapok után először mentem le egy étterembe enni a barátnőmmel. Olyan jelentőségteljes, megrázó és boldog pillanat volt, hogy soha nem felejtem el azt a fél órát, amíg az adott helyen bírtam tartózkodni. 

Most meg azon gondolkodom, vajon mit fogunk csinálni akkor, ha újra lehet menni, ha újra kinyit minden, ha újra lesznek rendezvények, ha újra találkozhatunk a szeretteinkkel, a barátainkkal. Ezt a kérdést feltettem a szerkesztőségben a többieknek is, és szinte mindenki beleírta az ölelést a válaszába (meg a bort is, de az most mindegy.) Nem részletezem tovább, majd jön erről egy cikk a következő héten.

Igen, mindenkinek az ölelés hiányzik. 

Most itt ülök a kanapémon a karanténomban. Nem fáj semmim, tudok járni, szóval sokkal jobb a helyzet, mint öt évvel ezelőtt, és reméljük, talán rövidebb is lesz, azaz nem tart fél évig a bezártság. 

Remélem ugyanazt, amit akkor, hogy nem halunk bele. Hogy kibírja az elménk, kitart a spórolt pénzünk, és megmaradunk egymásnak. De azt csak úgy lehet, ha összeszorítjuk a fogunkat, behunyjuk a szemünket, és nem sulykoljuk magunknak: mi most zuhanunk. 

A vírus pedig… ahogy a filmbeli idézet is mondja: (igen, tudom, hogy ez csak film), pedig előbb-utóbb megmutatja a gyengeségét. A világ legokosabb emberei dolgoznak azon, hogy ez a gyengeség kiderüljön. Ezért is reménykedem. És lehet, hogy ez a kollektív reménykedés lesz a vírus gyenge pontja.

Ámen!

Szentesi Éva