„Fuck the patriarchy” – A Z generáció hímzéssel lázad a rendszer ellen

–

A karantén körül találkoztam én is először olyan videókkal az interneten, amelyeken korombeliek mutogatják a saját maguk által horgolt crop topokat vagy hímzett pólókat

Mindig is szerettem kézműveskedni, annak ellenére, hogy általában nem voltam valami ügyes benne. Először a kötéssel próbálkoztam, majd a horgolással, mindkettőben visszafogott sikereket értem el. Valószínűleg azért, mert balkezesként – minden youtube-os bemutatóvideó ellenére – fordítva kezdtem el csinálni, és az öltések számolásába is könnyen belezavarodtam. Azonban itt sem a szokásos, „nagymama”-sálakra vagy közepesen csúnya, szúrós pulcsikra kell gondolni. Az utóbbi években főleg két-három kötéstrend dominálta a terepet:

egyrészt Harry Styles ikonikus kötött kardigánját próbálta mindenki újraalkotni – ami szerintem annyira csúnya, hogy már szép.

Az alkotást segítő videókból és feltételezett kötésmintákból pedig akkora trend lett, hogy maga a tervező egy idő után közzé is tette a hivatalos mintát, ami persze csak tovább pörgette a dolgot. 

De elég népszerűek voltak az időjárás-takarók is, amelyek készítője mindig a napi vagy heti hőmérsékletnek megfelelő színnel köt egy sort, év végére pedig lesz egy egész, véletlenszerű színekből álló csíkos takarója.

Horgolás tekintetében pedig, csak hogy mindenki cukiságmérőjét kielégítsem, a háziállatoknak készített kalapok voltak a legmenőbbek.  

@kashikoiaina anengs in charge 😆 #crochet #tiktokmalaysia #cathat #froggyhat ♬ Head vs. Heart - kyo

A hímzéssel azonban kicsit más a helyzet

Miután végérvényesem meguntam a bénázásomat a kötésben és a horgolásban, kipróbáltam a hímzést, amiről sokáig nekem is a klasszikus minták ugrottak be, legyen az matyó vagy kalocsai – amik között a mai napig nem tudom, mi a különbség, de ez az én szegénységi bizonyítványom. Szóval amikor hímzésre gondoltam, olyan képek jelentek meg a fejemben, mint a nagyanyám lakásában a keményített, tévé tetejére gondosan elhelyezett miniatűr asztalterítők, vagy azok a minták, amik a Magyar népmesék elején kijöttek a madár szájából. És ha valamiről tudtam, hogy ilyet nem akarok csinálni, akkor az ez volt. 

Viszont egy-két gyors keresés után a neten ráakadtam teljesen más jellegű mintákra, mint amilyeneket addig ismeretem – és amik alapvetően Magyarországon a hímzéssel kapcsolatban először eszünkbe jutnak. Mint kiderült ugyanis, a tájképektől a csendéleteken át a portrékig, mindenből van már hímzett verzió. Akár hímzőkeretben képként elkészítve, akár valamilyen ruhadarabra rávarrva, a határ a csillagos ég.

Azonban nem csak emiatt szerettem bele a hímzésbe. A hímzés és a kötés, valamint a legtöbb hasonló tevékenység valahol tradicionálisan „női” elfoglaltságnak számítanak. Akár nagymamákra gondolunk, akár a hímzésük fölött ücsörgő nőkre a viktoriánus szalonokban, általában valamilyen „háztartásbeli” női szerepre asszociálunk ilyenkor.

Így amikor ezt a médiumot – amit a mai napig inkább kézműves hobbiként kezelik, mintsem művészetként – használjuk aktivizmusra, vagy valami olyan megalkotására, ami eltér a szokásos hímzések esztétikájától, abban van valami felszabadítóan ironikus.

(Olvassátok el Milanovich Domi írását, ami épp a kézimunkázós aktivizmusról szól: ITT! – a szerk.) 

Lázadás a textilen

Amikor először kerestem rá lehetséges hímzésmintákra, az első találatok között szerepeltek a „Fuck the patriarchy” és a „Girls just wanna have fundamental human rights” (azaz: bassza meg a patriarchátus és a lányok csak alapvető emberi jogokat akarnak – Cyndi Lauper ikonikus dalszövegének remek átköltése – a szerző) feliratok. Ezek láttán pedig egyből magamra találtam. Mindig szerettem a kicsit polgárpukkasztó, megosztó dolgokat, így amikor a szokásos hímezhető házi áldás sablonjában láttam meg ezeket az üzeneteket, elégedetten elmosolyodtam. (Ha valaki ezek után hímzős inspirációra vágyik, megosztom a Pinterest-táblámat ITT, ahol magamnak is gyűjtöm ezeket)

Arról nem is beszélve, hogy a kötéshez vagy a horgoláshoz képest, ahol számolni, pontosan kimérni és követni kellett volna egy mintát, itt azonnal a lényegre térhettem. Hímezni, főleg feliratok vagy egyszerűbb minták esetében olyan, mint egy színezőt követni. A bonyolultabb technikát igénylő öltések elsajátítására pedig rengeteg magyarázó anyagot lehet találni mindenfelé az interneten, ezeket pedig meglepően könnyű követni.

A hímzést és a többi kézművességet viszont nem csak ezért fedezték fel (újra) sokan a Z generációból. Ezek az alapvetően ismétlődő, nagy mentális igénybevételt nem igénylő tevékenységek elsőre unalmasnak is tűnhetnek, azonban én inkább hívnám őket meditatívnak.

A generációmból sokan szenvedünk attól, hogy nehezünkre esik egyfelé figyelni: tanulás, filmnézés közben sohasem tudtam igazán odafigyelni, amíg valamivel le nem kötöttem a kezemet is. Így vált napi rutinná a hímzés filmnézés vagy épp egy podcast hallgatása közben, de az online egyetemi előadásokat is így ültem végig.

Megint az a „fránya” fenntarthatóság

Azonban a kézműves dolgoknak a meditáción és az elérhetetlenül drága kardigánok megfizethető áron való újraalkotásán túl is sok haszna van: például környezettudatossági szempontból. A kötéshez sokan használnak turkálókból beszerzett pulóvereket, amiket visszafejtve könnyen fonallá tudják alakítani őket, de sok kilós turiban találni fonalat is, egészen olcsón.

Arról nem is beszélve, hogy egy-egy darabot, amibe az ember 20-30 munkaórát ölt bele, nem szívesen dob ki egy szezon után – persze nincs is rá szükség, hiszen ezek a ruhák jobban is őrzik az állagukat, mintha gépi kötéssel készültek volna.

A hímzés pedig talán az egyik legkönnyebb és leggyorsabb módszer arra, hogy új életet leheljünk egy már megunt darabba, vagy éppen egyedivé tegyünk valamit, aminek aztán tényleg csak a kreativitásunk és a türelmünk szabhat határt.

Egy-egy feliratot vagy mintát felhímezni egy pamutpólóra, esetleg farmerkabátra: tapasztalatból mondom, akár egy évad Agymenők alatt is meg lehet csinálni. Persze én is távol állok még a profizmustól, és hagytam már félbe hímzésprojektet, mert túl bonyolultnak vagy unalmasnak bizonyult.

Mindenesetre igaz, hogy érdemes átértékelnünk, amit a „nagymamahobbikról” eddig gondoltunk. Mert ebben a műfajban aztán senki nem mondja meg, mit lehet és mit nem lehet hímezni, viszont a sötét őszi estéken, egy jó sorozat mellett még úgy is érezhetjük, hogy produktívak vagyunk. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Polner Laura