Álmatlanul fekszem az ágyban, már megint… órák óta. Pedig hullafáradt voltam, amikor bedőltem, még örvendeztem is magamban, hogy ezekkel az ólomtagokkal, amiket ma csúcsra járattam a baletton, nem beszélve a kifacsart agyamról, ma biztosan nem lesz gond az elalvás. Nem jött be. A coach azt mondta, ne vegyek be altatót. Mindegy, hogy gyógynövényes, azt mondja, rá fogok szokni. Igaz, hogy egyre többet kapkodom be, olyan jó, hogy egyszerűen megoldja a problémát. Rövid távon. De most már jó volna hosszabb távra gondolni.

Jó, akkor megint hallgatom kórust a fejemben, és nézem a belső mozit. Kicsit gyorsak a vágások, nem tudok kivenni egyetlen narratívát, egyetlen gondolatfüzért sem, mindent belepakoltak ebbe a katyvaszba. A coach szerint az a jobbik eset, ha nehezen alszom el, a rosszabb, amikor az éjszaka közepén riadok fel. Ó, abban is elég profivá váltam az utóbbi évben. Viszont igaza van, olyankor általában azonnal egy megoldhatatlannak tetsző probléma támad le, amin aztán teljesen értelmetlenül pöröghetek óráig. Legközelebb oda kell készítenem egy jegyzetfüzetet és ceruzát az ágyhoz, hogy le tudjam írni, mi az, mert azon kell dolgozni – mondja Csilla.

Erről eszembe jut egy Hitchcock-történet, bár ki tudja, hogy ezeknek a legendáknak van-e bármi valóságalapja. Hitchcock állítólag észrevette, hogy mindig éjszaka, álmában támadnak a legjobb ötletei, de mire felébred, nem emlékszik rájuk, és csak bosszankodik, miről is lehetett volna jó filmet csinálni. Egy nap ő is odakészíti a noteszét egy ceruzával az éjjeliszekrényre. Jön az isteni sugallat, de most résen van, és amikor felriad, azonnal lejegyzi. Megnyugodva visszaalszik, és durmol reggelig. Amikor aztán kipihenten és izgatottan ránéz a jegyzetére, ez áll a papíron: „egy fiú és egy lány találkoznak”.

Nálam is valószínűleg ilyen primér problémák állnak majd rajta: hol fogunk lakni? Hogyan fogunk még az életben nyaralni? Miből? Mi lesz Mamával? Satöbbi. De ma nem jutok el eddig, mert ahhoz előbb el kéne aludnom. Régebben, amíg eszembe sem jutott pirulákat bekapkodni, volt egy jó trükköm, most újra ehhez nyúlok: hangjátékot hallgatok. Ma a Hajdú Szabolcs-féle Theodorához van kedvem, az rég volt. Meghallgatom az első rész. Gyanúsan tudom követni minden mondatát – még ezer százalékig ébren vagyok. Beindítom a második tracket.

Végre kezdenek elmosódni a mondatok, némelyik teljesen kiesik. Leállítom, mert ez már azt jelenti, hogy talán alfába kerültem. De a csöndre megint felébredek, újrakezdődik az egész.

Nemrég beszéltünk először Csillával arról, hogy akkor én kiégtem-e. Kitöltöttem egy csomó tesztet, amit ő coachként állapotfelmérésre használ. Jó alapos tesztcsomag, legalább tizenöt oldal, mindenféle mást is mér benne, például, hogy külső vagy belső kontrollos vagyok-e, hogy nekem való munkát végzek-e, vagy azt, hogy milyen a stressz-szintem. Nem gondoltam, hogy sok meglepetés érhet, de amikor az egyik értékelésnél azt láttam, hogy 300 pont fölött 80 százalék esélyem lehet egy komolyabb fizikai betegségre, és az én pontszámom az ezret is meghaladta (kétszer is lecsekkoltam), az kicsit fejbe vágott. Írtam is gyorsan Csillának, hogy ezt nem feltétlenül a munka okozza. Sokkal inkább az, hogy nincs hol kipihennem, nincs hol töltődnöm. Az életem egy évvel ezelőtt fenekestül felfordult, és még nem állt helyre. Egyéb nehezítő körülmények is akadnak.

Szóval eddig inkább simán csak válságnak hívtam azt az állapotot, amiben élek, nem kiégésnek. De amikor két hónappal ezelőtt kezembe került Csilla saját kiadású könyve a kiégésről, amiben a coachként szerzett tapasztalatait írta meg, kiderült számomra, hogy kiégni nem csak a munkában lehet.

Kiégésnek nevezhetjük azt is, amikor az ember az élete különféle területein játszott szerepekbe fárad bele. Amikor nincs olyan pillanata, amikor ne épp valamelyik szerepnek kellene megfelelni: hol jó anyaként, hol jó szeretőként, feleségként, testvérként, gyerekként vagy barátként kell viselkednie, helytállnia, és emellett a munkahelyén is teljesíteni.

Miután elolvastam a könyvet (nagyjából két estémbe került) bizonyos aranyszabályokat már lefektettem. Mindenekelőtt, hogy ha törik, ha szakad, időt kell szánnom az egyedüllétre, a csendre. Napi szinten. Akár csak 15 percet. Például, amikor munka után elrohanok a gyerekekért, és végre hazaesünk, előbb magamra csukom a hálószoba ajtót, és megvárom, amíg a fejemben harsogó zűrzavar lecsillapszik. Már vannak annyira nagyok a gyerekek, hogy addig el tudjanak lenni, nem hiányolnak. Mire kimegyek hozzájuk, újra teljes figyelmemmel tudok feléjük fordulni. Persze van úgy is, hogy a nagy lecsendesedésben elalszom – akkor is maximum húsz percig tart a szünet, és utána még több energiával tudom belevetni magam a közös estébe.

Aztán tudatosan figyelek arra is, hogy minél kevesebb időt pazaroljak el a közösségi oldalakon. Helyette társasozom a gyerekekkel, és esténként újra mesélek nekik. Vagy magazint olvasok – a könyvhöz több idő és elmélyülés kell. Ezeket azért teszem, hogy jelen legyek a pillanatban – mert a képernyő lehasít róla.

Most, hogy kitöltöttem a tesztet, és Csilla átolvasta, megint ezt a kettőt hangsúlyozza: csend és lassítás. Még.

És menjek el a háziorvosomhoz, onnan pedig egy laborvizsgálatra (ezt minden ügyfelének tanácsolja), derüljön ki, hogy nincs-e vitaminhiányom. Addig is szedjek D-vitamint, dupla dózisban.  

Hosszan faggat még a válaszaimról, hogy pontosan megértse, milyen élethelyzetben vagyok. Mi van anyukámmal? Mi a helyzet a magánéletemmel? Mi minden történt az elmúlt évben? A munka területén azt látja, erős megfelelésvágy és maximalizmus dolgozik bennem, aminek megvannak az előnyei és hátrányai is. Arra int, hogy a múltbeli kudarcokat ne vetítsem ki a jelenlegi helyzetre, csak az ITT és MOST számít. Ne legyek túlságosan kritikus magammal, mert egy olyan területen dolgozom, ahol nincs objektív mérce.

Áttérünk a pszichoszomatikus tüneteimre. Ő a kiégés csalhatatlan jeleként azonosítja, hogy két és fél hónapig látásproblémáim voltak, már azt hittem, eljött a szemüveg ideje. Vagy ötször jártam szemésznél, mindenféle cseppet kipróbáltam – végül az jött be, ami a legelején hatástalannak bizonyult. Vagy inkább az, hogy a valós problémáimon valamelyest sikerült túljutnom… egy fázisán. A másik klasszikus pszichoszomatikus tünet, az alvászavar. Erre megoldás lehet az izmok ellazítása magnéziummal, és ha szembenézünk a belső félelmekkel, amik ébren tartanak. Az állandó náthás és influenzás tünetek inkább csak a megroppant immunrendszerre utalnak – ezek nem kiégéses tünetek. A vitaminnal könnyen lehet segíteni rajtuk.

Hosszan elemezgetjük még a helyzetem, de a legmélyebbre mégis az megy, amikor Csilla azzal nyugtat: „erős lány vagy, nem kaptál ideg-összeroppanást, pedig sok teher van rajtad”.

Onnantól egy ideig eléggé bőghetnékem lesz. Annál is inkább, mert még aznap este kapok egy szemrehányást a családból és egy nógatást a magánéletemből. Halvány kis próbálkozásaim a hárításra még az én fülemben is erőtlennek hatnak. Le is söprik őket. Pedig tényleg nem bírom el most, hogy valaki mindig akar valamit, nem bírok el ennyi kívülről jövő energiát. Egy időre vissza kellene verni őket, és csak azt mantrázni: „lassíts” és „csendet”.    

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció