Nehéz a kiégésről úgy írni, hogy az ember ne gondolkodjon rögtön önmagán

Főleg, miután megtudta, hogy a kiégés nem ott kezdődik, hogy az ember már reggel hullafáradt, és azon morfondírozik, hogyan ússza meg ma is, hogy az élete rá ne omoljon. Mert persze hogy ez már kiégés, de nem a kezdete, hanem a vége, és addig bizonyos szakaszokon átmegy az ember – miközben fogalma sincs, hogy épp a burn out felé menetel.

De álljunk meg máris!

(Ha kiégésről van szó, amúgy is az az első tanács: „Állj meg! Most. És folytasd lassabban!”) Ha nem az a kiégés, hogy az ember lassan képtelen ellátni a legegyszerűbb feladatait is, akkor mi? Ha Csatlós Csilla coach tapasztalataira hagyatkozunk, akkor már az is, ha úgy érezzük, hogy „valami nem kerek, pedig annak kellene lennie”. Őt általában ezzel az érzéssel keresik fel.

Elvileg minden oké, mert az ember azzal foglalkozik, amivel mindig is szeretett volna, a karrierjében eljutott arra a pontra, ahová törekedett, olyan anyagi körülmények, család vagy párkapcsolat várja otthon, amire áhítozott, és valami mégsem stimmel.

Ha elég okos, akkor felismeri, hogy ez baj, és segítséget kell kérnie, mert egyedül nem jön rá, mi az oka az elégedetlenségnek, közönynek, tompultságnak. De olyan is van, hogy nem az illető jön rá, hogy coach-hoz kell fordulnia, hanem a környezete, hiszen az állapota kihat rájuk is. Csatlós Csilláról már lehet tudni, hogy a kiégésre specializálódott, látott száznál is több ilyen esetet. Sőt, maga is átment rajta, amikor még nem coachként dolgozott, hanem cégvezetőként. Azt állítja, az sem lehet véletlen, hogy abban az évben született (1974-ben), amikor a kiégést, mint szindrómát felismerték és megnevezték.  

Csatlós Csilla coach

Mindenesetre „valamiért vonz a balhé” – mondja. Mert általában meg tudja szüntetni – akkor is, amikor még csak csődközelbe jutott cégeket állított talpra, és akkor is, amikor már embereket. Állítása szerint nem volt olyan ügyfele, akit nem lehetett kihúzni belőle. Elég egyszerű tanácsokkal – amiket most összefoglalt egy könyvben is – de mégis csak külső beavatkozással.

Az ember ugyanis úgy el tud merülni a saját élete kilátástalanságában, a beragadt helyzetében, hogy ilyenkor a legjobb, ami történhet vele, ha valaki kívülről tekint rá.

Csilla először blogot indított az esetekből, amiket végigasszisztált (természetesen úgy, hogy az ügyfelét ne lehessen felismerni belőle), most pedig saját költségén kiadott egy könyvet, amit egyedül tőle lehet megrendelni. Kicsi, tenyérbe való kis könyvecske, ami első pillantására is Márai Füveskönyvéhez próbál hasonlítani, vagy legalább főt hajtani előtte. Könnyen olvasható, instant tanácsokkal teli gyűjtemény. Nem állítom, hogy „hú, de eredeti megközelítést, vadonatúj gondolatokat vagy akár a pszichológia mélységeit ostromló okfejtéseket találni benne”.

Semmi cécó!

Jobbat mondok: a kiégés bármely fázisában leledző (de arról nem feltétlenül tudó) olvasó szellemi kapacitásához pont megfelelő olvasmány. Olyan egyszerű, mint az egyszeregy, de ez az erénye is: nyílt és egyenes szöveg. Semmi cécó. „Szép tankönyvi esetek és csúnya kiégés-történetek” sorjáznak benne – ahogy Csilla fogalmaz. Neki amúgy is fontos, hogy minden szellemi és kulturális közeg számára érvényes legyen, mivel úgy gondolja, a kiégés gyakorlatilag népbetegség Magyarországon.

„Ez egy olyan probléma, amiről napi szinten kellene beszélnünk, és minden réteget érint, nem csak a vezetőket” – vallja.

Hosszan mesél arról, hogy a vendéglátásban – melynek amúgy maga is része, lévén, van egy panziója – a konyhás lány vagy a mosogatófiú lelki egyensúlya is miért nagyon fontos. És mekkora baj, ha bárki úgy képzeli, hogy a kiégést csak a nagy felelősséggel járó pozíciókban engedheti meg magának az ember, hiszen csak ők tudják kifizetni a segítséget. Azért is kezdett blogolásba és adott ki könyvet, hogy aki nem engedheti meg magának a személyes segítség igénybevételét, ahhoz is eljusson az üzenet: „magadon is segíthetsz, elég hozzá néhány praktikus tanácsot megfogadni”.

Ilyen egyszerű dolgokat például: „Iktasd ki az értesítéseket a telefonodon, és korlátozd a közösségi médiában töltött idődet! Próbálj mindent lassabban csinálni – lassabban enni, kávézni, közlekedni, lassabban kelj ki az ágyból. Gondold át, mely feladatokat tudnál delegálni, tehát átadni másnak, vagy tényleg mindent csak te tudsz megcsinálni? Ne nyomaszd magad azzal, hogy mindig a végcélt vizionálod magad előtt – helyette jelölj ki részfeladatokat, és mindig csak az adott állomásra koncentrálj.”

És talán a legfontosabb: „Teremts magadnak énidőt!” Ugyan ezt sokszor hallottuk már, a könyökünkön jön ki, mégis hajlamosak vagyunk elbagatellizálni, majd megfeledkezni róla. Csilla azt írja: „Akik kiégnek, ezerfelé figyelnek, pörögnek. Meg akarnak felelni mindenkinek, a családnak, a házastársuknak, a partnerüknek, a gyerekeiknek, a munkájuknak, a főnöküknek.

Az ember egyszerre sosem csak egy szerepben él, hiszen munkatárs, szülő, szerető társ és még ki tudja, hány szerep van még, aminek meg kell tudni felelni. (…) Az énidő a magadra szánt idő.

Olyan percek, félórák, amikor nem kell megfelelni senkinek, amikor magad lehetsz a gondolataiddal. Amikor kimész sétálni, és nem figyelsz semmire, csak hagyod lecsendesíteni magad. Az igazán jó énidő az, amikor nem kell tárgy a kikapcsolódáshoz, csak te.”

Csilla szerint, akinek nincs mindennap elkülönített ideje saját magára, az előbb-utóbb kiég, mert nem töltekezik. És aki nem töltekezik, az hogyan bírná a strapát hosszú távon?

A beugratás az egészben az, hogy amíg nem nő elég nagyra a baj, nem veszed észre, hogy létezik

Mert naná, hogy ha új munkahelyre kerülsz, akkor bedobod magad, és átlagon felül teljesítesz. Hát persze hogy dolgozol akkor is, amikor fáradt vagy – egyrészt muszáj, nincs választásod. Másrészt, ha nem végzel, nem hagyhatod abba. Az is tök normális(nak tűnik), hogy amikor letettél valamit az asztalra, tízszer is ellenőrzöd, milyen a fogadtatása, kaptál-e rá visszajelzést. Hiszen annyi munkád volt benne!

De ott már talán dereng valami, hogy bár imádod a munkád, mégis előfordul néha, hogy nincs kedved reggel felkelni vagy bemenni a munkahelyedre. Vagy az, hogy idegesítenek a kollégáid.

„De ez is mindenkivel előfordul” – nyugtatod meg magad. És az is, hogy amikor nagy a hajtás, egyáltalán senkihez nincs kedved, ha lehet, nem mozdulsz ki munka után, nem is beszélsz a barátaiddal. Hagyjon mindenki békén, hulla vagy.

Pedig ezek már mind a kiégés kezdeti jelei. Onnantól viszont már elég gyanús talán számodra is, ha elkezdesz rosszul teljesíteni – elfelejtesz határidőket, lekésel találkozókat, hibázol, és egyáltalán: nem a magadtól elvárt színvonalon teljesítesz. De ha még itt sem esik le a tantusz, akkor ott már mindenképp, amikor nehezedre esik egy egyszerű döntést meghozni, amikor már a legkisebb feladat előtt is szorongsz, vagy amikor megjelenik benned a félelem attól, hogy kirúghatnak. És a csalhatatlan jele annak, hogy baj van, ha szomatikus tüneteket kezdesz produkálni, vagyis a helyzetre az egészséged is rámegy.

Egy dolgot lenne jó minél előbb felismerni: hogy a helyzetet csak te tudod megváltoztatni, mint ahogy te is idézted elő. Nem mutogathatsz másra. A te életedről van szó, a te kudarcodról, amit csak te tudsz helyrehozni. De hogy egy jó tanácsot is adjunk a végére Csilla szájából: „Ha az ember megérti, hogy milyen helyzetben van, akkor már akár saját maga is tud magán segíteni.”

Gyárfás Dorka