–

„Egy idióta vagy, tehetségtelen! Megöregedtél, már meg sem bírod jegyezni, amit tanítanak neked. Csalódást fogsz okozni! Te tényleg elhiszed még, hogy valaha tehetségesnek tartottak?! Te voltál az egyáltalán?!” – mondtam kedvesen magamnak.

Hét és fél éve dolgozom az egészségügyben, előtte közel kilenc évet küzdöttem keményen azért, hogy így lehessen. Ne ijedj meg, azért kiélveztem az felsőoktatásban töltött éveket bőven, tudom, hogy csütörtökön van a kari buli, és kívülről ismerem a Szerelemdoktor című számot is, ahogy illik, de tettem bele eleget.

És közel tizenhét év után – jesszusom, de ijesztő leírni – ott, az 1-es villamoson azt éreztem, hogy szívesebben lennék fodrászatban csőgörény, mint hogy a tizenhét éve választott hivatásomat tovább űzzem.

Abban a pillanatban kezdett a „mellkasomban csücsülő” ökölbe szorított kéz elviselhetetlenül kényelmetlen lenni. Ott jött el az idő, hogy összegezzem a tüneteimet, és felállítsam a diagnózist. Mi a baj velem? Miért okoz gondot felkelni? Miért van majdnem minden reggel hányingerem? Terhes vagyok? Párkapcsolatom sincs. Nem vagyok terhes. Miért butultam el? A drogok? Nem drogozom. És miért van az, hogy ha a munkámról mesélek – ami valaha a szerelem volt, amiért városokon és egy házasságon csörtettem át –, akkor már senki nem hiszi el nekem, hogy az szerethető? Benyomnak rajtam egy gombot, és csak szitkok és kesergések, panaszok és düh áramlik ki a számon. Egészen addig, amíg ki nem kapcsolnak. Na, ide például pont nem kell dugulás-elhárítás, itt pihenne a csőgörény.

És hidd el, nemcsak azért, mert a saját inkompetenciámról vagy dementálódásomról akarom elterelni a figyelmet, de ott, akkor rájöttem. Egy éve viszem terápiába a munkahelyi problémáim, egy éve készít fel a terapeutám, hogy végre asszertív legyek a tömegeket bénító, toxikus kollégámmal szemben, egy éve ott a kezem a kilincsen, hogy felmondjak, és egy éve – nevezzük nevén, hogy ennek mi áll a hátterében –, de csak most nyert értelmet a szókép. Most állt össze és jutott el a tudatomig: ki vagyok égve. Ez itten a burnout, kisanyám! 

„Már felnőtt vagyok, azt csinálok, amit akarok” – Nagykorúvá válni egyszerre izgalmas és ijesztő

WMN Life – 2021. április 15. – NB

 

Ettől a felismeréstől egy kicsit elhallgattak az engem bántó belső hangok, és bevallom, meg is könnyebbültem. Mi több, izgalomba jöttem. Épp a másodállásom felé tartottam, mert akkor még engedély nélkül lehetett ilyet, és mivel volt egy kis felesleges időm, egyből kitöltöttem egy burnout-kérdőívet. Nyolcvanhét százalék, jeles. Aztán este folytattam a kutatást, hogy a feltételezett diagnózis megállja-e a helyét. Esettanulmányok kerültek elő, áltudományos értekezések, és én mindben magamra ismertem. Ami a legmeglepőbb volt, hogy a munkahelyemről is tökéletes leírást kaptam. Hát kik írták ezeket a cikkeket?! Honnan ismerik az osztályt, ahol dolgozom?!

Ott állt feketén-fehéren, hogy marhára nem meglepő a kiégés, ha a munkakörnyezetemben kezelhetetlen munkamennyiséggel nézek szembe, vagy éppen csírájában fojtják el az önállósodási törekvéseimet. Az sem tesz kifejezetten jót, ha baj van a visszajelzésekkel, és a mérleg nyelve inkább a negatív típusúak felé billen.

Mindemellett, ha még támogatást sem kapsz a munkahelyeden, ugyanakkor minden porcikáddal a hely szelleme ellen küzdesz, na, akkor kérem szépen, ne vásárolj tovább, minden hozzávaló adott egy masszív burnouthoz.

Pont eddig a pillanatig, a felismerés első másodpercéig hibáztathatsz másokat, és sajnálhatod magad. Mert innentől kezdve nincs más út, mint megkezdeni a terápiát. Így tanultuk: tünettan, kórisme, kezelés. Szóval döntsd el, hogyan tovább. Van erőd és bázisod a rendszerrel szembemenni? Menj! Rohanj! Változtass! Nincs? Mert épp annyira megbénít ez az állapot, hogy felkelni sem tudsz, sem szociális kapcsolatokat működtetni, vagy csak éppen a hajad befestetni? Akkor viszont nyomd meg szépen a féket, állj félre, állítsd le a kocsit, szállj ki, vegyél mély levegőt, tornáztasd meg a vállad, és számolj el tízig. Vagy ameddig jólesik.

Még a régi autóban, de már a fékezés vágyával a lábamban jöttek szembe velem Edith Eva Eger szavai:

„És persze erőnk szerint mindent meg akarunk tenni, hogy támogassuk a szeretteinket, érzékenyek legyünk a szükségeikre és a vágyaikra, csapatmunkában és kölcsönös egymásrautaltságban éljünk. De a nagyvonalúság nem nagyvonalú, ha mindig a saját rovásunkra adunk, ha az adás mártírt csinál belőlünk vagy a keserűségünket tüzeli.” (Forrás: Edith Eva Eger: Az ajándék)

Szóval nem elég kiszállni? Nem hát! Ha nem akarok a szakmámban pár év múlva ugyanebbe a helyzetbe kerülni, csak már más díszletek között, akkor magamban is változtatni kell. Megetetni és megitatni ezt a testet, amikor éhes és szomjas. Nemet kell tudni mondani, ha egy feladat elvállalásának már a gondolata ellen is minden sejtem fellázad. Egyáltalán nem véletlenül hirdetik a repülőgépeken, hogy a szülő tegye fel előbb az oxigénmaszkot magára, és csak ezután a gyerekre. Nem valami alattomos népességcsökkentő propaganda áll a koncepció mögött, hanem egyszerűen az, hogy

akkor tudsz hasznos lenni, és másokat megmenteni, ha esélyt adsz arra, hogy a lehető legjobb önmagad álljon mellettük. 

Szóval minden altruista csak nyugodjon meg szépen, az öngondoskodás nem bűn, hanem társadalmi felelősség.

Én a magam döntését hoztam meg. És boldog vagyok vele. Felmondtam, és terv nélkül a bizonytalanba ugrottam, ahelyett, hogy felégetném magam a biztosban. Reméltem, hogy lesz olyan háló, ami majd megvéd a maradandó sérülésektől. Így is lett. Ugyan a hajam még le van nőve, és nem sokkal könnyebb reggel felkelni, de valljuk be, ez tizenhárom évesen pont ugyanekkora gondot okozott nekem, úgyhogy nem leszek telhetetlen. Villamosozáskor még mindig a mellettem elsuhanó autósokkal tervezek jövőt, de kiköltöztettem azt az öklöt a mellkasomból, így van hely a tavaszi nap sugarainak. Gyertek, gyertek, melegítsetek, nem lettem csőgörény!

A. M. S.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Image Source