–

Álltam a jéghideg tengerben Anglia egyik elhagyatott strandján, és ki akartam mosni magamból az utóbbi éveket. Tizenhat fok volt, én pedig – a világ legfázósabb embere – lábszárközépig feltűrt nadrágban, mezítláb gázoltam a vízben, ropogtak a talpam alatt a kagylóhéjak. Nem tudom, mennyi időt töltöttem így a parton, két óránál biztosan többet. És a végére egy csomó minden világos lett.

„Ó, azok a gyerekes ábrándok!”

Nem tudom, mikor kezdődött. Pályakezdő újságíróként a napi „kislányomlegyenegyrendesmunkád” mellett próbáltam rátukmálni a cikkeimet boldog-boldogtalanra. Többnyire ingyen írtam, és jött a szokásos szöveg, hogy „nekem nagyon jó, ha pörög a nevem, majd jönnek a jól fizető felkérések, csak addig bírjam ki”. Hát persze. Voltam bolti eladó, ingatlanos, titkárnő, pucoltam vécét, vezettem masszázsszalont – mindegy volt, csak ne haljak éhen. És éjjel, hajnalban, ebédszünetben – bármikor, ha volt cseppnyi szabad időm – írtam.

Az ismerőseim pedig nem értették, miért hajszolom a gyerekes ábrándjaimat.

Aztán megtörtént a nagy áttörés, és végre sorban jöttek a felkérések. Meg az első döbbenet is. Ahányszor sikerült valami ismert emberrel interjút készítenem, tízből kilencen mázlistának neveztek. Néha erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne feleljem azt: „haver, én az utóbbi hét–nyolc évben napi tizenkét–tizennégy órát dolgoztam heti hét napban, milyen szerencséről beszélsz?”. De aztán nem tettem.

Pedig talán kellett volna.

„Neked könnyű! Bezzeg nekem!”

Ez volt az első dolog, amire rájöttem a tengerparton. Hogy az életben olyan sok mindent tudnak le az emberek annyival, hogy „Te olyan szerencsés vagy”. „Milyen szép családod van”. „Könnyű neked, te jól főzöl.” „De neked olyan jó a hajad.” És így tovább. Közben meg ez rengeteg meló. A család is, a jól főzés is, a frizura is.

És általában itt rontjuk el először. Hogy ekkor nem szólunk.

Nem kell persze erélyesen reklamálni, elég lenne csak annyit mondanunk: képzeld, a hajam nem szárítja be magát, nekem azért előbb kell felkelnem húsz perccel reggel. Az elütések sem maguktól tűnnek el a kézirataimból, hanem azért, mert plusz kétszer átolvasom őket. És a rizst is tizenötször elcsesztem, mire hosszas gyakorlással megtanultam a módját. (Jó. Néha még ma is elcseszem.)

És olyankor a másik fél esetleg rájöhetne, hogy néha dicsérni is kell.

Az iszonyatos bizonyítási vágy, ami bennem munkált, egészen addig hasznos volt, amíg előrevitt a szakmámban. De aztán valami félrement. Abbéli igyekezetemben, hogy mindent határidőre leadjak, hogy minél többet és minél jobban teljesítsek, nem láttam, mit művelek.  Hogy tízig ügyelek a szerkesztőségben, azután hazamegyek még dolgozni egy kicsit, és reggel hétkor kelek, hogy folytassam. Hogy ha hajnalban vécére kellett mennem, közben megválaszoltam egy-két e-mailt. (Bárcsak viccelnék!)

Egy idő után a barátaim – amikor már képtelenek voltak olyan mémet, videót vagy egyéb tartalmat küldeni, amit én ne ismertem volna – azzal kezdtek poénkodni, hogy én írom az internetet.

Igen, ez a szakma – különösen a napilapozás – ilyen. Ha terrorcselekmény van, akkor ugrasz tudósítani, hajnalban nézed a díjátadót, hogy te legyél az első a hírversenyben, és a legritkább esetben tudsz nekrológgal készülni egy-egy híres ember halálára. A nyomdagép nem vár. Fontos a kattintás. „Jaj, Adri, tudod, milyen fontos, hogy tőlünk vegye át mindenki a cikket.” Persze hogy tudtam. Akadt művész, aki tőlem tudta meg, hogy Grammy-díjra jelölték.

Hogyan golyózd ki magad a saját életedből?

És tudjátok, mit? Élveztem. Szerettem éjszakázni, elsőként reagálni az eseményekre, még azt a fura bizsergést is imádtam, ami a lapzárta után futkosott a testemben, hogy most már nincs visszaút, ha rá is jövök, mit rontottam el, azt holnap több tízezer ember olvassa.

Csakhogy menet közben kigolyóztam magam a saját életemből.

Költözés után másfél évvel még akadtak felbontatlan dobozok a lakás különböző pontjain. Soha nem volt rend otthon, mert nem volt időm kitalálni, milyen bútorokat kellene vennünk, amiben tárolhatnánk a dolgainkat. (Ehhez hozzátartozik persze az is, hogy a férjem ugyanilyen intenzitással dolgozott.)

A barátaimmal Messengeren tartottam a kapcsolatot. Egy részük megértette, hogy ez olyan időszaka az életemnek, amikor arra van szükségem, hogy a munkámra fókuszáljak, és támogattak ebben. A többiek sértve érezték magukat, és passzív agresszív üzenetekkel („megnéztem volna veled ezt a filmet, de mindegy”) keltettek lelkiismeret-furdalást bennem, vagy szimplán tudtomra adták, hogy kapjam be.

Próbáltam persze egyensúlyban tartani az életem: ha volt szusszanásnyi időm, pánikszerűen takarítottam, többfogásos vacsorát főztem – hogy aztán emiatt elcsússzak a leadással, és egy hétig megint rendeljük a kaját. A mélyponton bementem egy könyvesboltba, és vettem egy könyvet a rendrakásról. (Igen, azt, amiről Pásztory Dóri írt.) Az eredmény döbbenetes volt. KonMari-módszerrel végigselejteztük a lakást, vettünk bútorokat, rend lett. Emlékszem, egy házibulin egy kollégám engedélyt kért, hogy lefotózhassa a fiókjaim tartalmát az élére állított zoknikkal. És persze itt jöhetne a happy end, de nem jött.

Mert innentől az lett, hogy nekem megy minden. A három állás, a patikarend, a frissen mosott haj meg a manikűr – már legalábbis az ismerőseim szerint.

És akkor elkezdtek záporozni a kérések: „Adri, nézd már át az önéletrajzom, légyszi, te úgyis ezt tanítod a suliban. Megtennéd, hogy átolvasod a sajtóközleményem, mielőtt kiküldöm? Megszövegeznéd a honlapom? Ugye, írsz arról a hírről, amit most küldtem neked e-mailben? Segítesz ötletelni? Figyelj, neked kéne beszédet mondani a tüntetésen, jó?”

Hogyan tudnék nemet mondani bármire bárkinek?

És én mondtam, mentem, tettem, átnéztem, ötleteltem, csináltam mindent esküvői dekorációtól a Facebook-kampányig. Az egyik utazásomról úgy jöttem haza, hogy a bőröndöm háromnegyede ajándékokkal volt tele – és nem magamat leptem meg velük. Részben azért, mert szeretek segíteni. Részben azért, mert kompenzálni akartam, hogy nem tudok jelen lenni. A sok rám pirítás eredményeképpen szégyellni kezdtem magam, amiért ennyire fontos nekem a munkám, és még élvezem is.

Csakhogy a főnökeim vérszemet kaptak. Ha ennyit bírok, bírjak még többet. Ha ezt is megoldottam, oldjak meg valami még nehezebbet. Hiszen úgyis menni fog. Én pedig sohasem mondtam nemet. Reggeli közben híreket olvastam, munkába menet e-mailekre válaszoltam a villamoson, írtam repülőtereken, vonatokon, a szabadságomon is laptopot cipeltem magammal, hogy önszorgalomból tudósítsak. Az egyik munkahelyemen a húsvéti hosszú hétvége második napjára berendeltek számítógépes rendszert tesztelni.

Amikor kifejeztem a nemtetszésemet, azt mondták, hisztis vagyok.

Amikor már annyira kimerült voltam, hogy mindent ötször annyi időbe telt elvégeznem, mint normális esetben, felmondtam. Meg akartam akadályozni a teljes kiégést. Papíron pihentem, ám gyakorlatilag még hónapokkal az utolsó munkanapom után is a romeltakarítást végeztem. Ezer éve megválaszolatlan levelek, elmaradt találkozók, le nem adott cikkek, nagytakarítás, olvasatlanul tornyosuló könyvek – negyed évembe telt, hogy rájöjjek: ez így nagyon nem oké. Még mindig nem magamért dolgoztam. Úgy éreztem, muszáj elmenekülnöm kicsit a saját életemből, úgyhogy foglaltam egy repülőjegyet Angliába. Stuart barátom épp akkor kapott sztrókot, amikor én felmondtam (a kettő között nincs ok-okozati összefüggés), az érkezésem idején kezdte újrarendezni az életét. Kineveztük hát ezt „élet-újrakezdős” nyaralásnak.

A jeges szél elhozta a válaszokat és a változást

Miért pont a jéghideg tengerpart kellett ahhoz, hogy megértsem, mi történt velem (vagy mit tettem magammal) az utóbbi években? Jó kérdés. Sétáltam a homokban, és egyszer csak azt éreztem, le kell vennem a cipőmet, akármilyen hideg is van, érezni akarom a bőrömön a vizet, a homokot, a partra sodort hínárt a talpam alatt. Egyáltalán: érezni valamit. Hosszú, nagyon hosszú idő óta ez volt az első dolog, amit nem mások kérésére tettem meg, nem pénzért, nem azért, hogy cikket írhassak belőle, hanem kizárólag azért, mert jólesett.

Több kilométert tettem meg a hideg szélben, a nadrágom magába szívta a sós vizet, és közben kiázott belőlem valami, amit egészed eddig képtelen voltam lerakni.

Odahaza üzenet várt: egy barátom kérte, hogy noha tudja, hogy nyaralok, de írjam már meg, mit kell vennie egy projekthez, amiben majd hazatérve segítek neki. Ha ez kicsivel előbb történik, legalább egy órát töltök a bevásárlólista-írással. Így azonban azt feleltem: hagyj pihenni. Nyaralok.

Először lelkiismeret-furdalást éreztem. Szerettem, hogy rám mindig azt mondták, a jég hátán is megélek, én vagyok a kemény csaj, aki zsonglőrködik a munkával, háztartással, akinek exkluzív interjút adnak az operasztárok, aki mindent megold. Ja. Csak ekkor már hónapok óta nem volt annyi erőm, hogy az összehajtogatott ruhákat elpakoljam a kanapéról. Idejét sem tudtam, mikor főztem egy jó carbonarát, és hónapok óta nem láttam egyetlen operát sem, ami addig elképzelhetetlen volt.

Stuarttal eredetileg azt terveztük, hogy sok meccsre megyünk majd fotózni, ahogy szoktunk. Aztán a legelső meccs félidejében odajött, és azt kérdezte: mi lenne, ha mindenből feleannyit csinálnánk, mint eddig? Hazamentünk hát félidőben, és megnéztük a Jégvarázst, én magyarul énekeltem a dalokat, Stuart azon röhögött, hogy ilyen nyelv nincs is – és mindez annyira ellentétes volt az addigi életünkkel, hogy hirtelen boldogok lettünk.

Hogy mi mindezekből a tanulság?

Azt hiszem, két fontosat tanultam ebből az egészből. Egyrészt, hogy ha valakinek csak „szupervumenként” vagyok elég jó, egyik kezemben tányért, a másikban diktafont egyensúlyozva, ha valaki csak azért szeret, mert én elhajítom a bevásárlókosarat a boltban, és rohanok, ha szakított a tinderes pasijával, de ő csak legyint az én panaszaimra – nos, annak nem is akarok már elég jó lenni.

Felszabadító érzés néha nemet mondani. És persze, jobb adni, mint kapni – de néha azért nem árt, ha van miből visszatöltekezni.

A másik meg valami olyasmi: hahó, emberek, soha ne legyintsetek senkire, akit erősnek hisztek, ne mondjátok, hogy neki könnyű, hogy „nem féltelek, megoldod”. Különben úgy érzi majd, hogy képtelen megfelelni az elvárásaitoknak. Hogy sohasem lehet elég jó, hogy tőle természetesnek vesznek mindent, amit ad, de panaszkodni sem mer majd. És egyszer csak összeomlik.

Csepelyi Adrienn