–

Ülök a fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épületével szemben. Élvezem, ahogy a tavaszi napsütés simogatja az arcomat, szürcsölöm a forró kávémat, és közben abban reménykedem, hogy ez pár korty koffein ad még egy utolsó löketet ahhoz, hogy befejezzem az aktuális cikkemet a munkaidő vége, vagyis 17 óra előtt. Két korty között arról kezdek beszélni a mellettem ülőnek, hogy mostanában azt vettem észre magamon:

csak akkor érzem elégnek a teljesítményemet, ha cikkírás közben kihordok lábon két idegösszeomlást, és a nap végén, este 10-11 körül még mindig a laptop fölött görnyedek. 

Mintha a munkám, a cikkeim csak akkor lehetnének igazán jók, ha közben belepusztulok abba, amit csinálok.

Kérdés persze, meddig bírom ezt szusszal – magyarázom tovább az egyfős közönségemnek. Hiszen minden napra jut feladat, minden nap van teendő az újsággal, hétfőtől péntekig, sőt, néha hétvégén is: ötletelés, írás, interjúk, újabb és újabb témák keresése. Igyekszem magamévá tenni a gondolatot, hogy nem kell minden nap megváltani a világot, nem kell minden cikknek Pulitzer-díjasnak lennie, de ezt sokkal könnyebb kimondani, mint valóban így is működni.

A szenvedést afféle garanciának tekintettem

Már arra is rájöttem, hogy mindez nem az újságírással kezdődött, hanem jóval korábban.