–

Tóth Flóra/WMN: Először is gratulálok! Azt írtad, nem volt egyszerű az út idáig. Mennyit küzdöttetek a férjeddel azért, hogy szülők lehessetek?

Farkas Franciska Sana: Köszönöm! Két és fél évvel ezelőtt kezdtük el a „gyerekprojektet”, amikor összeházasodtunk. Először nagyon-nagyon gyorsan, egy hónap után terhes lettem. Örültünk, hogy nem kellett sokáig próbálkoznunk, és ilyen könnyen összejött. Egyébként már akkor is két petezsákot láttak először az ultrahangon. Attól persze nagyon megijedtünk, de az egyik hamar felszívódott, és akkor bevallom, egy picit megnyugodtunk. Úgy éreztük, nem vagyunk felkészülve két gyerek érkezésére. Aztán a tizedik héten voltam ismét ultrahangon, amikor kiderült, hogy a másik baba is elment. Ez elég nagy törés volt, teljesen összeomlottam, plusz engem nagyon zavart az is, hogy nem tudom az okát.

Akkor már 36 éves voltam, és úgy éreztem, nem szeretnék évekig próbálkozni úgy, hogy nem tudom, van-e valami olyan bajom, bajunk, ami miatt esetleg nem lehet saját gyerekünk.

De persze ilyenkor szinte minden orvos legyint, hogy „a vetélés gyakran előfordul, majd a következő sikerülni fog”. Én azért elkezdtem kivizsgálásokra járni. Kiderült, hogy vannak pajzsmirigy problémáim, inzulinrezisztenciám, de egyik sem olyan betegség, ami miatt egyértelműen nem jöhet össze a baba. Ennek ellenére volt olyan orvos, aki azt mondta, korai petefészek-kimerülésem van, tehát ő már nem próbálkozna természetes úton, csak lombikkal, és ha az sem sikerül, akkor keressek petesejtdonort. Ezt akkor el is hittem, úgy voltam vele, hogy ha ezt egy meddőségi specialista mondja, akkor biztos így van. Rögtön bele is vágtunk a lombikba. Utólag visszagondolva, kellett volna hagyni magunknak időt, mert egyáltalán nem voltunk túl az első baba elvesztése utáni sokkon. Elkezdtük tehát a hormonkezelést, de nem igazán működött a stimulálás, több olyan lombikunk is volt, amikor nem jutottunk el a beültetésig. Úgy tűnt, hogy igaza volt az orvosnak, aki a korai petefészek-kimerülést említette. Ráadásul sikerült egy olyan dokihoz keverednem az elején, aki egy kicsit sem kímélt.

Konkrétan nagyon kegyetlenül a fejemhez vágta, hogy „nekem hat évvel ezelőtt kellett volna szülnöm, már öreg vagyok ehhez, miért most jöttem”... Egyszerűen kitaposta a lelkünket.

Eleve a lombikozás lélekgyilkos történet abból adódóan, hogy úgy érzed, egy futószalagon mész a gyerekgyárban, senki nem foglalkozik igazából veled, csak azt nézik, hány petesejtet lehet leszívni, abból hány termékenyül meg, és ha gyenge számokat produkálsz, akkor már leírnak, hogy „öreg vagy, ne csodálkozz, hogy nem jön össze”. A harmadik lombikot már végigbőgtem, és azt éreztem, hogy semmilyen sikerélményem nincs ebben a dologban, miközben az orvostól megkaptam a lecseszést, hogy későn kapcsoltam. Folyik ki a pénz az ablakon, szúrom magam mindenféle hormonnal, aminek nem tudom a pontos hatását, és nem történik semmi. Láttam Tomin (Sana férje – a szerk.), hogy őt is nagyon megviselte az, hogy lélektelen helyiségekben, irodákban kell mintát adnia. Szerintem ez egyszerűen rányomta a bélyegét mindenre, a szexuális életünkre is például.

Azt éreztem, hogy kinyírjuk a saját lelkünket.

Én őszintén tisztelem azokat, akik háromnál tovább mennek, vagy egyáltalán belekezdenek a lombikos procedúrába. Mi a három lombik után tényleg elhittük, hogy nekünk ez ennyi volt, én nem leszek már terhes. De mivel senki nem tudott konkrét problémát mondani, ezért önszorgalomból – nagyjából a világ összes vizsgálatát elvégeztettem, mert nem hagyott nyugodni a dolog.

T. F./WMN: És kiderült valami?

F. F. S.: Sehol nem volt olyan eredmény, ami azt mutatta volna, hogy nekünk ez nem jöhet össze, de hiába próbálkoztunk, nem sikerült teherbe esnem. Ezután elkezdtünk gondolkodni az örökbefogadáson, mert mindenképpen szerettünk volna családot. Ebben az egyben biztosak voltunk. Tomi az elején nem akarta annyira az örökbefogadást, mert ő még mindig azt gondolta, hogy összejöhet a saját gyerek, és úgy volt vele, maximum később fogadjunk örökbe, mert az a gondolat tetszett neki, hogy egy rossz helyre született kisgyerek életét szebbé tehetjük, hogy így megmenthetünk valakit. Közben próbálkoztunk, próbálkoztunk, de semmi sem történt. Egy idő után elkezdtük az örökbefogadási procedúrát az én kérésemre. Azért szerettem volna hamar belevágni, mert tudtam, hogy elég időigényes a folyamat. Tavaly decemberben lett meg a határozatunk. És akkor tényleg elengedtem a saját gyerek dolgot, de annyira, hogy már szimpatikusabb volt az a verzió, hogy egyszer csak megszólal a telefon és kapunk egy „kész” kislányt.

T. F./WMN: Ha jól sejtem, ebben az időszakban nagy változások történtek az életedben…

F.  F.  S.: Igen, sok minden megváltozott: kiszálltam a Red Lemonból (Red Lemon Media, kommunikációs ügynökség – a szerk.), teljesen megváltozott az életritmusom. Előtte hét évig voltam a Red Lemon egyik vezetője, azelőtt pedig hét évig dolgoztam az RTL Klubnál.

Szóval ez után a nagyon pörgős 14 év után belefogtam valami egész másba: beiratkoztam a SOTE-ra addiktológiai konzultáns képzésre.

Mivel édesanyám, aki már nem él, alkoholista és gyógyszerfüggő volt, mindig is úgy éreztem, hogy nekem ezzel dolgom van, meg akarom ismerni a függőség működését, hogy végre megértsem, miért ezt az utat választotta, és nem utolsósorban azért, hogy meg tudjak neki bocsátani. Emellett szükségem volt még új feladatokra, új impulzusokra. Így elindítottuk Peller Mariannal a Feel SOUL Good lélekközösséget, amelynek keretein belül beszélgetéseket, előadásokat szervezünk, cikkeket, interjúkat írunk, úgy, hogy bármilyen témáról legyen szó, azt a lélek oldaláról közelítjük meg. Az első rendezvényünk például az én témámról szólt: Csodára várva, gyermekre vágyva. Úgy éreztem, ha ezt egy rendezvény formájában feldolgozzuk, az nekem is segít abban, hogy elengedjem. Nagyon jól sikerült, és engem igazán mélyen megérintett az, ami ott történt. Sok-sok pár jött el, valóban mély és intim beszélgetés volt, mindenki könnyes szemmel ült. Azt éreztem, hogy ott bennem is történt valami. Ami azért érdekes, mert utólag kiderült, hogy a rendezvény napján sikerült teherbe esnem.

Volt még egy fontos változás: kikötöttem egy nagyon cuki doktornőnél, aki elkezdett komolyan foglalkozni az autoimmun betegségemmel, felírt egy gyógyszert, ami ezen segített.

Úgy voltam vele, hogy annak ellenére, hogy már nem akarok mindenáron gyereket szülni, ezt a kezelést még kipróbálom. Egy hónap múlva lettem terhes.

T. F./WMN: Peller Mariannról tudjuk, hogy elég komolyan foglalkozik spirituális dolgokkal is. Szerinted annak, hogy egy ilyen dologba vágtál, volt szerepe abban, hogy mégis várandós lettél?

F.  F.  S.: Lehet, hogy igen, nem tudom, de az biztos, hogy nyitottabb lettem. Persze annyira még most sem vagyok nyitott, mint Mariann. Kettőnk közül ő az, aki „spiri”-beállítottságú, engem inkább a pszichológia része érdekel. Az viszont nagyon. Amióta tehetem, járok pszichológushoz, mert mindig azt gondoltam, hogy a lelket ugyanúgy kell gondozni, mint a testünket. Most már a spirituális irányba is nyitottabb lettem, Mariann ilyen szempontból sokat segített.

T. F./WMN: Hogyan tudtad meg, hogy babát, vagyis babákat vársz?

F. F. S.:

Az esélytelenek nyugalmával csináltam meg otthon egy terhességi tesztet, és amikor megláttam, hogy pozitív, nem hittem a szememnek.

Megfordult velem a világ, ráadásul két nappal ezután hívtak fel a TEGYESZ-től, hogy van egy kislány, akivel meg lehetne ismerkedni. Hirtelen nem is tudtam mit mondani, aztán persze elárultam, hogy van egy pozitív tesztem, amivel kapcsolatban én magam is szkeptikus voltam. Orvos még nem látott, ráadásul a férjem akkor készült egy két hónapos külföldi munkára… úgyhogy nem tehettem mást, csak azt kérdeztem: „ilyenkor mi van?” Mondták, hogy egyelőre várjuk meg, mi lesz ezzel a terhességgel. De ők nyilván nem tudnak két–három hónapot várni, úgyhogy kiajánlották másnak a kislányt. Képzeld el, akkor még annyira nem tudtam magam beleélni a terhességbe, hogy kifejezetten rosszul éreztem magam amiatt, hogy ott van az a kislány, és mi nem tudjuk elhozni. Teljesen őszintén, egy kicsit bántam, hogy terhes vagyok, amire előtte a legjobban vágytam. Elmentem nőgyógyászhoz, ahol megint mondták, hogy két petezsákot lehet látni, de akkor azt gondoltam, hogy ezt a forgatókönyvet már ismerem, ez nem jelent semmit. Mondtam is Tominak, aki ezen rögtön befeszült, hogy ne aggódjon, mire hazajön, örülhetünk, ha egy megmarad. Azóta már kiderült, hogy ebből bizony kettő lesz (nevet).

T. F./WMN: Akárhányszor az örökbefogadásról esik szó, kislányt mondasz. Gondolom, nem véletlenül. Közben tudom, hogy két kisfiút vártok.

F. F. S.: Amikor elindítottuk az örökbefogadást, két kérésünk volt: hogy kislány legyen, egy és három év közötti, származási kikötést nem tettünk. A kor azért volt fontos, mert szerettük volna látni a vonásait, és tudni, hogy biztosan egészséges. Egy újszülött esetében még nem biztos, hogy rögtön kiderülnek az esetleges rendellenességek, mi mindenképp egészséges gyereket szerettünk volna.

Egyébként, annak ellenére, hogy hamarosan megszületnek a fiúk, egyáltalán nem vetettük el végleg az örökbefogadás lehetőségét.

Már csak azért sem, mert egy harmadik gyereknél már biztosra mennénk, és mindenképpen lányt szeretnénk. Tomi kimondottan csalódott volt, amikor megtudtuk, hogy fiaink lesznek. Pont hazajött a két hónapos Survivor-forgatásról, akkor mentünk a 12. heti genetikai ultrahangra. Ott mondta ki a doki először, hogy gratulál, két fiú. Ránéztem a Tomira, és láttam, hogy összeomlott. Próbálta magát tartani, de amikor kijöttünk, mondta, hogy nem fog nekem hazudni, ő most tök csalódott, és biztos, hogy ez majd változni fog idővel, de ő mindig úgy látta magát, hogy egy copfos kislány apukája lesz, és erre nem elég, hogy két gyerekünk lesz, ráadásul mindkettő fiú. Egyébként tényleg fura volt az elején. Én soha nem tudtam volna elképzelni magam fiús anyukaként, és az, hogy egyszerre két fiunk lesz, még durvább. De most már Tomi is elfogadta a helyzetet. Nyilván én hamarabb túl voltam a kezdeti sokkon, persze ebben segítettek a hormonok is, és az is, hogy az én testemben történik a változás. Rövid idő után az agyam átállt arra, hogy mindegy milyen neműek a gyerekek, csak egészségesek legyenek.

T. F./WMN: Az, hogy ketten vannak, mennyire rémisztett meg benneteket?

F. F. S.: Nagyon. Minden megváltozott ezzel. Egyszerűen nem tudom, milyen egy gyerekre készülni, mert odáig nem jutottunk ugye el. De két gyereket várni elég ijesztő annak ellenére, hogy egy izgatott várakozás is van bennünk, és bízunk benne, hogy idővel jó lesz, de azért van pánik is. Az első kör az volt, hogy mindenből kettő kell. Ez még a legkevesebb, de a napi logisztikára nem hiszem, hogy fel vagyunk készülve, vagy bárki előre fel tud készülni, és arra, hogy egyszerre két gyerekkel történhet bármi. Azt sem tudjuk, hogy lehet egy gyereket életben tartani, nemhogy kettőt. Fogalmunk nincs, ezt, hogy kell csinálni. De hát másnak is sikerült, úgyhogy abból indulunk ki, hogy mi is biztos meg tudjuk oldani. Remélem.

Tóth Flóra

Fotók: Györgyfalvi Zita