Ülök a kanapén, épp sírok, mert összetörtem anyukám „ezeréves” cserépedényét. Aztán egyszer csak egy vigyorgó fej bukkan elő, engem néz. Már nem is sírok, hálásan magamhoz szorítom.

Néz rám a nagy szemeivel, soha nem szűnő derűvel, bizalommal. Mintha azt kiáltaná minden pillanatban, hogy „boldog vagyok!”.

Én meg csak bámulom őt, gyönyörködöm, fürdőzöm a boldogságában, és közben a szívem másik fele halkan könnyezik, mert már tudom, milyen borzalmasan hamar elillan ez az idilli állapot.

Édes kislányom, te gyönyörű, napsugaras pici lány. „Hogyan mondjam el neked? (Amit nem lehet…)”

Fohászkodom, hogy soha, de soha ne szűnj meg így mosolyogni. Rémálmaimban összetörik majd a szívét. Lekövérezik, vagy leanorexiásozzák. Leszűzkurvázzák, mert nem adja oda magát. Lekurvázzák, mert odaadja magát. Megfogdossák, mert mellei nőnek, vagy kigúnyolják, mert lapos.

Elhiszi majd magáról, hogy kevesebbet ér, és azt, hogy más meg többet. Beleszeret egy seggfejbe, aki nem becsüli meg, aki megalázza, aki elhiteti vele, hogy nem érdemel többet nála. Vagy valaki bántani fogja, testileg és/vagy lelkileg.

Aztán jön a negatív utópia, megannyi sötét forgatókönyv. Annyi horrortörténet jut eszembe. Egy része nyilván a saját tapasztalat. Másik része a világkép, ami nem túl rózsás.

Így persze nem lehet élni! Pláne boldog emberré felnevelni egy gyereket… Nem aggathatok rá paranoiás rémképeket.

De mit tehetek?

Mondom majd neki, természetesen, hogy szép. Hisz az, gyönyörű. De erős is. Ügyes. Okos is. Egyedi, megismételhetetlen. A maga módján tökéletes.

Közben pedig elgondolkodom, hogy magamnak sosem mondom mindezt. Az okosok azt mondják, hogy a gyerek utánzással tanul a legtöbbet. Hát tőlem nem igazán láthatja, hogy egyenes háttal, magabiztosan lépkedek, szilárd öntudattal, nőiségemben tobzódva.

Nem igazán tudtam még megfejteni, miért van ez. De mióta felismertem, hogy a gyerekeim miatt ezen változtatnom kellene, igyekszem keményen dolgozni rajta.

Hisz ahhoz, hogy az ember ki merjen, ki tudjon állni magáért, elsősorban szeretnie, tisztelnie kell saját magát. Egy önmagában bizonytalan ember soha nem tudhatja magát biztonságban.

Drága kislányom, én igyekszem.

Igyekszem levetkőzni a saját gátlásaimat, félelmeimet, az önostorozást, a bizonytalanságaimat, hogy lásd, nem csak duma, hogy egyedi és megismételhetetlen vagy.

Hogy a legjobbat érdemled. Hogy minden helyzetben megteheted, hogy kiállj magadért.

Hogy a tested csak a tiéd, a lelked pedig ugyanúgy „no go-zóna”, ha valaki bele akarna taposni.

Ne hidd el egy pillanatig sem, hogy van bármi, amit nem tehetsz meg, amire nem vagy képes csak azért, mert lánynak, nőnek születtél. 

Persze… ezek csak szavak. Meg kell mutassam mindezt, hogy beépülhessen, mint az, hogy a forró tepsit nem fogom meg puszta kézzel, és az úttesten is körülnézek, mielőtt átmegyek.

Igyekszem olyan példát mutatni, amire alapozhatsz, ami segíthet majd a nehéz helyzeteket megoldani, a válaszutaknál a jó irányt választani. Meg kell, hogy tanítsam, nem baj, ha nem vagy tökéletes, ha hibázol. Hogy elhidd, attól még lehetsz erős, ha olykor elgyengülsz. Lehetsz kemény attól még, hogy gyengéd és jóságos vagy. Ne csak másokkal, magaddal is légy igazságos, akkor is, ha veled nem azok.

Ismerd, szeresd magad, legalább annyira, amennyire én téged, bár kétlem, hogy ezt túl lehet szárnyalni. Talán, ha a tükörképedre is képes leszel úgy mosolyogni, mint amikor az előbb a kanapé mögül előbújtál.

Drága kislányom!

Most még nem sejted, hogy az élet milyen nehéz is tud lenni. Egyesek nem ismerik be, de egy nőnek még nehezebb is.
De tudd:

Nőnek lenni ajándék is.

Nőnek lenni csoda.

És minden erőmmel azon vagyok, azon leszek, hogy megmutassam, mi rejlik bennünk, és ha jól csinálom, ez a tudás olyan őserővel fog felvértezni, ami ha nem is mindentől, de sok sötét pillanattól megvédhet téged.

Most még itt vagyok. És ígérem, jobban vigyázok majd rád, mint a cserépedényre.

Szabó Anna Eszter