Nagy-Britanniában megyénként eltérő a rendszer, de ahol mi landoltunk – Windsor és Maidenhead, az a terület ahol Meghan és Harry herceg egybekeltek –, ott a gyerekek négy– tizenegy éves korukig járnak alsó tagozatba vagy primary schoolba, és utána váltanak felsőbb iskolára.

Nulla nyelvtudástól Stephen Hawkingig

Mivel Áron nem beszélt egy szót sem angolul, az első kihívás számára/számunkra a nyelv elsajátítása és a kulturális beilleszkedés volt.

Mindehhez nagyon sok türelmet és segítséget kaptunk, mert az iskolák itt alaposan felkészültek a különböző nációk befogadására és felzárkóztatására. Áronnak laminált kártyákkal tanították a mindennapi tárgyak nevét és az iskolai rendszert.

Tudtam, hogy a brit iskolarendszer közismerten elfogadó és megengedő, és nem is csalatkoztam (a kritikusai épp a túlzott szabadosságot, a következmény-nélküliséget nehezményezik jellemzően). Áront az osztálytársai és a tanárai egyöntetűen felkarolták és segítették, míg úgy fél év után meg nem tanulta a nyelvet, és be nem illeszkedett. Különös szerencsénk, hogy egy picike, katonagyerekeknek fenntartott intézményben kötöttünk ki, ahol évfolyamonként egy osztály volt, maximum 18 fős osztálylétszámmal. Ide jártunk két évig, utána váltottunk egy sokkal nagyobb sulira.

Amit hamar érzékeltünk, hogy az iskola itt nem egészen azt jelenti ezen a szinten, mint otthon. Igaz, hogy a britek előbb kezdik a tanulást, de náluk sokkal finomabb az átmenet a bölcsőde (nursery) és az iskola közt. Óvoda nincsen. Sokkal játékosabb a tanítás és gyerekbarátabb a környezet: tele színekkel, játékokkal, könyvekkel.

Ráadásul nincs kötött órarend – a tanárok persze tudják, milyen tematika szerint haladnak, de erről a szülőnek nem kell tudnia, nem jön haza a gyerek azzal, hogy hat vagy hét órája van, esetleg nyolc a nulladik órával megtetézve…

Jut eszembe: óra! Az oktatás kilenckor kezdődik és három-fél négyig tart. Ez sokkal kedvezőbb a gyerekeknek, de nincs olyan munkahely, amely ezzel harmonizálna. Ha van, akkor nem főállás, az biztos. Épp ezért vannak olyan nannyk, akik reggel felkapják, és suliba viszik a gyerekeket, majd délután begyűjtik és saját otthonukban „megőrzik” őket, hogy a szülők dolgozni tudjanak teljes állásban. (A gyerekfelvigyázás itt nagyon sok pénzt felemészt szinte minden családban, ahol nincs befogható nagyszülő.)

A gyerekeknek hathetente egy vagy két hét szünet jár. Az itteni gondolkodás szerint ennyi idő alatt mentálisan elfáradnak, és töltődésre van szükségük.

Ennek köszönhetően a nyári szünet rövidebb, július végétől szeptember elejéig tart.

Amőbaszerű oktatás

Visszakanyarodva az oktatási metódushoz, nincs kötött órarend, hanem amőbaszerűen tanulnak a gyerekek. Több időt szánnak egy-egy témára, de akkor azt eléneklik, megfestik, eltáncolják, dramatizálják és így tovább; magyarán: sokkal megfoghatóbbá teszik. Például amikor az ókori görög olimpiákról tanultak, akkor történelemórán, irodalmon és földrajzon is ezzel a témával foglalkoztak, míg az alkotási foglalkozáson ókori görög edényeket formáztak. Vagy amikor Egyiptom volt a téma, ellátogattak a British Museum vonatkozó részlegére. Igen, én is irigylem a saját kölykömet. Ugyanezt éreztem, amikor az iskolai kirándulása a Windsor-kastélyba, vagy épp Harry Potter-Landbe vitte őket (ahol megtekinthették a filmes relikviákat, mert épp a Harry Potter- könyveket olvasták).

Apropó. irodalom: szerencsére itt nagyon haladó szelleműek, ami az olvasást illeti. Annak ellenére, hogy a régi nagyok is porondon vannak, mégis elsősorban a gyerekek számára fogyasztható irodalommal foglalkoznak, a koruknak megfelelő szinten.

Néha ugyan kissé gyermetegnek tűnik, amit olvasnak, de azt látom a saját gyerekemen, hogy nagyon megszerette a könyveket –többek között – ennek hatására, és gyanítom, hogy a későbbiekben majd nem csak a Ropi naplóját akarja olvasni.

Amit én személy szerint nagyon kedvelek ebben az oktatási módszerben az az, hogy nem veszik el a gyerek kedvét, érdeklődését a tanulástól. Finoman szólva nem terhelik őket túl, de megadják nekik a lehetőséget, hogy a saját érdeklődésüknek megfelelő dolgokkal foglalkozzanak. Mivel Áron könyvmoly, a tanár mindig megengedte neki, hogy miután elvégezte az órán a feladatait, az épp soron következő könyvtári könyvet olvassa – igen, óra alatt!

Valószínűleg ennek az eredménye, hogy Áron rendkívül szabadon gondolkodik, és szabadjára engedi a képzeletét. Mivel nincs rajta túl nagy teher, így magának keresi meg, ami igazán érdekli, és abban mélyül el. Így lehet, hogy a gyerekem, aki öt éve egy mukkot sem beszélt angolul és kézzel-lábbal mutogatott az iskola első hónapjaiban, eredetiben olvassa Stephen Hawkingot és angolul elemzi a fekete lyuk elméletet. Vagy megnéz egy videót a YouTube-on és aztán a homloklebeny funkciójáról kezd nekem magyarázni. De ennek a következménye lehet az is, hogy már két, angolul írt költeményét publikálták két olyan kötetben, amiben a megye tehetséges ifjú szerzőinek adtak helyet.

Nincs osztályzás, nincs bukás

Szintén az oktatás progresszivitásáról árulkodik, hogy a modern technológiát természetszerűen beépítették a rendszerbe.

A gyerekek bizonyos feladatokat iPaden oldanak meg, az én fiam laptopon írhatta a hosszabb novelláit, amikor szükségét látták, de oktatnak programozást, videóvágást és Photoshop használatot is.

Minden osztályhoz hozzárendelnek egy tanárt és egy segédtanárt. Ők felelnek az adott évben az összes óráért a primary-szinten. Évente mindig osztályt váltanak, így a gyerekek az évek során több tanárral dolgoznak együtt, mindegyikkel egy-egy tanév erejéig. És az osztály összetétele is változik, a gyerekek is cserélődnek. Secondary schoolban, vagyis felsőbb osztályban kezdődik meg a vándorlás és a különböző tantárgyakhoz innentől egy-egy tanár tartozik.

Talán ami az én szememben a legkiemelkedőbb előnye ennek az oktatási rendszernek, hogy a gyerekeket nem valamiféle normához vagy egymáshoz mérik, hanem saját magukhoz.

Nincs osztályozás, hanem év végi riport van, amiben tételesen leírják, hogy az egyes tantárgyakból a gyerek hogyan teljesít, és önmagához képest (!) hogyan fejlődik. Emellett van egy nemzeti standard, a szülővel mindig közlik, hogy ahhoz képest a gyerek hogy halad. De nincs bukás, ezt csak a miheztartás végett osztják meg veled, hogy tudd, a nagy átlaghoz képest hol tart a gyereked.

A primary school – ahogy említettem – tizenegy éves korukban ér véget, és ezen a ponton kicsit elválnak egymástól a gyerekek különböző csoportjai. Írnak egy tesztet, aminek az eredményétől függően a gyerekek mehetnek grammar schoolba (olyan ez, mint a hatosztályos gimnázium), de folytathatják egy mezei secondaryben is.

Megyénként itt is van eltérés, ugyanis vannak olyan területek, ahol egyszerűen nincs grammar school. Ez a rendszer sok kérdőjelet felvetett már a brit társadalomban, sokan igazságtalannak tartják, hogy egyes gyerekek jobb minőségű oktatásban vehetnek részt, mint a társaik. Abban a megyében, ahol mi élünk, nincs grammar school. Mi egy olyan suliba nyertünk felvételt, ahová az első négy évben csak fiúk járnak (all boys school). A fiúk innentől az eddigi uniformis pulcsijukat és tenisz pólójukat ingre és zakóra, valamint nyakkendőre cserélik. Házakba sorolják őket (mint a Harry Potterben, de „Teszlek süveg” segítsége nélkül), ami a sporttevékenységükben lesz meghatározó – a házuknak megfelelő csapatban fognak játszani. A mi sulink, mint megtudtam, rögbire szakosodott (erre külön kíváncsi vagyok, mert Áron utál minden labdasportot).

Az iskolákban a kötelező heti egy darab PE (physical education), vagyis tesióra mellett millió sportra van lehetőség. Elmúlt ötéves pályafutásunk alatt Áron teniszezett, kungfuzott, rögbizett, hokizott (szárazon), dodge ballozott, focizott (a Chelsea csapat szervezte edzés keretén belül) és a kedvencem: krikettezett.

Az én gyerekem nem nagy sportember egyelőre, de a sok kísérletezési lehetőség hatására most kikötött a tenisznél, amit szeretne újrakezdeni. Erre az új suliban is lesz lehetőség. Ahogyan drámajátékra, kórusra és művészeti tevékenységre is, valamint délutáni számítógépes foglalkozásra is mehet.

Sokszínű és toleráns oktatás

Amit még szerintem fontos megemlíteni, hogy minden iskola a környéken baromi sokszínű a nemzetiségeket illetően. Zéró tolerancia vonatkozik mindenkire a bullyingot illetően – senki nem terrorizálhatja a másikat (azért nekünk voltak problémáink, de a tanárok mindig komolyan veszik az eseteket, és kivizsgálják ezeket, együttműködően). Van itt mindenféle bőrszín, vallás és ennek megfelelően az iskolák a gyerekeket maximális toleranciára nevelik. Tanulnak a brit hagyományokról és a hindu ünnepekről is.

Reggel, amikor ebédet választ minden gyerek magának, van lehetőség a mindennapos menün kívül a vegetáriánus, halal (egy valláshoz kötődő étel – a szerk.) - és más speciális, a vallásokhoz kötődő ételek választására is. Szóba sem kerül, hogy valaki a származásánál fogva kevesebb vagy több volna.

Ezért is tartom szupernek az uniformis rendszerét: itt pénzzel nem lehet kitűnni. Minden ruhadarab egyforma, maximum az iskolatáska lehet eltérő. A gyerekeknél nincs, és nem is lehet készpénz, a felsőbb iskolában egy feltöltőkártyán van a napi keretük az ebédre, és mindenki azon keresztül fizet a kantinban.

A gyerekek amúgy itt (egyelőre) 16 éves korukig iskolakötelesek. Most zajlik a változtatás, aminek hatására majd 18 éves korra emelkedik az életkorhatár. Ezután mehetnek tovább főiskolára, vagy egyetemre, vagy – ha nem akarnak rögtön diákhitel tartozással indítani – elkezdhetnek dolgozni. Létezik egy úgy nevezett apprenticeship-rendszer, amelynek keretén belül a frissen végzett diákok az állam által támogatott cégeknél elhelyezkedhetnek. Itt megtanulnak egy szakmát, és fizetést is kapnak. A cégeknek is jó ez, hiszen nem csak a támogatást kapják a fiatalok után, hanem menet közben formálhatják is a fiatalok számukra fontos készségeit.

A rendszer hátrányai

Nyilván ennek a rendszernek is megvannak a hátrányai. Azok a gyerekek, akik privát oktatásban részesülnek (ez fizetős és nagyon drága), jobb minőségű oktatást kapnak, jobb esélyekkel indulhatnak az életben. Léteznek bentlakásos, úgynevezett boarding schoolok (mint a képzeletbeli Roxfort), ahová a gyerekek 11 évesen felvételiznek és 13 éves koruktól járnak. Ilyen például a közelünkben lévő Eton College, ami többek közt arról híres, hogy a két fiatal herceg és sok miniszterelnök is ide járt. Itt néha olyan vendég előadók fordulnak meg, mint a Dalai Láma, és esetenként a királynő is beugrik egy kellemes díszvacsorára.

Sejthető, hogy aki ide bekerül, annak a kapcsolatrendszere olyan, hogy már abból megél egy életen át. Ez a típusú suli azonban rettenetesen drága. Manapság már kiemelkedő tehetséggel is be lehet kerülni különböző ösztöndíjaknak köszönhetően, de a diákok nagy része továbbra is kiváltságos családokból származik.

A másik kritika, amit sokan megfogalmaznak, hogy a rendszer nem következetes, nem követel túl sokat. Mi az elmúlt öt évben minimális házi feladattal kellett, hogy megküzdjünk.

Én amúgy Vekerdyvel vagyok egy véleményen, szerintem a szülőnek nem feladata az együtt tanulás. (Délután mi együtt főzünk, játszunk, pihenünk, vagy megnézünk egy filmet, mert engedi az időnk.) De ez a rendszer nem is követeli meg. Ennek következtében aztán a gyerekek lexikális tudása nyilván kisebb, viszont vélhetően a megszerzett tudás – épp az amőbaszerűségnek köszönhetően – jobban beépül.

Szoktam mondani, hogy valamit csak jól csinálnak, hiszen övék a világ egyik legerősebb gazdasága. De erre azt a replikát szoktam kapni: „jó, de ők egy birodalom voltak, tradicionálisan sokkal több vagyonnal és szellemi tőkével rendelkeznek, mint sok más ország”. Ebben is van igazság. Egyelőre csak annyit látok, hogy a gyerekem nyitott, egészséges, kíváncsi és viszonylag jókedvűen jár iskolába. Mindez ráadásul nem ró extra terhet és nem tesz extra stresszt a családra, a mi kapcsolatunkra. Mit is mondhatnék? Nekem ez egyelőre több mint elég.

Kégl Ágnes