„ADHD-sként nehéz azt megélni, hogy szerethető és elég vagyok”

–

Tízből kilencszer az ADHD a ludas

Napokon belül 43 éves leszek. Amióta az eszemet tudom, ADHD-val élek, csak sokáig tartott, mire ez kiderült. A nyolcvanas években ugyanis még nem volt ennek az állapotnak neve, pláne segítség azok számára, akik ezzel éltek. Bő négy évtizednyi szorongás, alkalmatlanság-, és társadalomból kilógottság érzése van mögöttem.

Sajnos a mai napig veszítek el olyan embereket az életemből emiatt, akik nehezen tolerálják a másságomat

(elsősorban a sokszor eszement idegesítő és őrjítő figyelmetlenséget) és több évnyi terápiás munka után is heti szinten eszmélek rá, hogy egy-egy tulajdonságom, kacskaságom, ami miatt szégyenérzet van bennem, valójában az ADHD velejárója. Remekül vezetek, de azonnal leizzadok, ha rükvercben kell valahova beparkolnom, a másodperc töredéke alatt tudom tönkretenni a legszebb Excel-táblázatot, kifolyik a kezem közül a pénz, rálöttyen a ruhámra a bor. Végtelen hosszan sorjáznak azok a tulajdonságaim, amelyek miatt egész életemben kissé ügyefogyottnak éreztem magam. Bár tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, az esetek többségében mégis nagyon egyedül érzem magam az ebből fakadó szorongással. 

„Egy ADHD-snál tízből kilencszer az atipikus idegrendszeri fejlődés miatt csúszik el valami. Ezt nagyon fontos tudatosítani” – szögezi le Vétek Zsófia, aki maga is ADHD-s, illetve a neurodiverzitás a szakterülete is. 

Ez az állapot egyes kutatások szerint akár a populáció 10–15 százalékát is érintheti. Nagyon egyéni, hogy az adott személy életében mennyire okoz kihívásokat. Sokan fogyatékosságnak élik meg az ADHD-t, mert óriási küzdelmet jelent számukra a mindennapok „túlélése”, munkahelyek és kapcsolatok megtartása, a mentális és pszichés egészségük megóvása. 

Az ADHD egy összetett neurodevelopmentális állapot, vagyis az idegrendszerünk a többségétől eltérően fejlődik és működik. A végrehajtó funkcióink, tehát agyunk „karmeseterei” az átlagosnál gyengébben működnek, ami megnehezíti számunkra a mindennapok megszervezését, az információk fejben tartását, a tervezést és szervezést és a hosszan fenntartott figyelmet. Gyakran az „önszabályozás zavaraként” (SRDD) is nevezik az ADHD-t, annyira megnehezíti az önszervezést, az önkontrollt. 

„Fontos behoznunk az úgynevezett ableizmus fogalmát, amely átjárja a nyugati kultúrát, és ami a diszkrimináció egyik formája: az emberek értékességét a képességeik alapján határozza meg a társadalom. Ha ötöst kap a gyerek, ha csinos a lány, ha jól teljesít egy diák az iskolában, akkor jó és értékes, akkor „van helye a világban”. Az ableizmus „rejtett” áldozatai a neurodivergens emberek, akik bár komoly kihívásokkal néznek szembe, a legtöbb nehézségük láthatatlan marad a környezet számára. Ezek miatt nagyon nehéz ADHD-sként azt megélni, hogy szerethető és elég vagyok, sokan ezzel egy életen át küszködnek. Érzelmi traumák tömkelegét jelenti annak a megélése, hogy nem fogadnak el, hogy nem vagyok elég.” 

„Nem vagyok normális”

Mi, neurodivergens emberek, három-négy éves korunktól kezdve élünk folyamatosan úgy, hogy azt hallgatjuk „túl gyorsan beszélsz, miért nem figyelsz, túl sok vagy”. Jó lenne már gyerekkorunktól olyan környezetben nevelkedni, amely érti a nehézségeinket és támogatóan lép fel. Ezzel szemben a legtöbben állandóan a „normálissal” való összevetésben éljük az életünket. „Bezzeg a Gizike tud vigyázni a tornacuccára és sosem felejti otthon a tolltartóját” – rengeteg ilyen és ehhez hasonló mondat kíséri végig az életünket. 

„Nagyon fontos szerepe lenne a társadalmi szintű pszichoedukációnak, tehát annak, hogy minél több emberhez eljussanak azok az információk és az a szemlélet, amivel jól tudnak segíteni és jól tudják érteni ADHD-s társaikat, illetve adott esetben saját magukat. Lényeges volna a társadalom számára elmagyarázni, hogy mit jelent az ADHD, és hogy ez egy teljesen valid dolog. Egy német kutatás szerint az emberek fele nem hisz abban, hogy létezik ADHD, a tünetek sokkal inkább nevelési hibának gondolják” – vázolja a szakember.

Egy ADHD-s jellemzően egész életében azt a visszajelzést kapja a környezetétől, hogy nem felel meg a „normalitásnak”, az elvárásoknak, a társas normáknak.

És nem csoda, hogy a hit, hogy mi nem vagyunk jók, nem passzolunk bele a rendszerbe, mélyen a részünkké válik, internalizálódik, belső stigmává alakul. Vagyis ha sokat hallom ugyanazt az üzenetet, előbb-utóbb elhiszem, hogy sok vagyok, hogy nem vagyok képes dolgokra, nem vagyok értékes, nem érdemes velem párkapcsolatot kezdeni, nem érdemlek segítséget. Mindez már egészen pici kortól kezdve negatív énképet eredményez, nem véletlen, hogy a felnőtt ADHD-sok 70-80 százalékánál megjelennek különböző pszichiátriai zavarok.

„A szorongás, a depresszió nem része az ADHD-nak, mégis nagyon gyakran előfordulnak az ADHD-s embereknél. Ezek a tünetek a folyamatos meg nem felelés és meg nem értettség mentén alakulnak ki” – mondja Vétek Zsófia. A neurodivergens idegrendszer érzékenyebb, sérülékenyebb, a „túlélést segítő” képességek gyengébbek, az érzelemszabályozás zavar ráadásul minden esetben megjelenik ADHD-ban. Annyira erősen elönti őket az érzés – legyen az düh, boldogság, szerelem – hogy nem tudják „leszabályozni”, nem tudnak csökkenteni az érzés intenzitásán, ami gyakran érzelemvezérelt döntésekhez vezet. A külvilág gyakran csak az impulzív, érthetetlen és „nem normális” viselkedést látja, az elöntő érzelmek kontrollálhatatlansága viszont láthatatlan. A szélsőségek között való folyamatos ugrálás nagyon kimerítő, nem véletlen, hogy az ADHD mellett gyakran megjelenik borderline személyiségzavar vagy bipoláris zavar is. Szoktuk mondani, hogy az ADHD egy „high risk high reward” idegrendszeri működés – egyrészről nagy dolgokra képesek az ADHD-sok, másrészről azt látjuk, hogy a pszichiátriák, a börtönök is ADHD-sokkal vannak tele – elemzi tovább Vétek Zsófia (aki jó ADHD-shoz illően), ahogy haladunk az interjúban, egyre gyorsabban beszél, alig győzöm jegyzetelni a gondolatait. Azonnal otthon is érzem magam, az ő működésében magamra ismerek. 

De mivel is küzdenek elsősorban az ADHD-sok?

„A végrehajtó funkciók (tervezés, szervezés, fejben tartás, munkamemória, gátlás) alulműködnek.

A gátlás talán az első számú nehézség: normál esetben az agyunknak van egy funkciója, ami szűri a gondolatainkat, de ez az ADHD-s esetében nem működik megfelelően.

Ezért van az, hogy az illetlen kommentet, amire mindenki gondol egy társaságban, jó eséllyel az ADHD-s fogja kimondani. Ez a funkció egész életünk során gyengébb lesz, amitől gyerekesnek, infantilisnek tűnhetünk mások szemében” – összegzi a szakember. 

A szégyenérzetet épp az hozza, hogy az önszabályozás gyengébb működése kihat az élet összes területére. A belső állapotok nem kiszámíthatók, sosem lehet tudni, hogy a következő percben aktívak és koncentráltak leszünk, vagy pedig az egyetemi padon fekve alszunk el. Sokszor az is nagy munka, hogy egy ADHD-s kikeljen az ágyból, és ráadásul a belső állapot egy napon belül is ingadozhat. A saját idegrendszer kiismerése ezért rendkívül fontos. 

„Szintén nagy probléma ebből fakadóan az önmenedzsment: a napot megszervezni, nem elfelejteni fontos megbeszéléseket, észben tartani teendőket, számlákat befizetni: minden, ami adminisztráció. Az ADHD-ra szoktuk azt mondani, hogy »érdeklődésalapú idegrendszer«. A dopaminrendszer nem működik megfelelően, ami azt jelenti, hogy az ADHD-s tényleg csak arra fog tudni könnyen figyelni, ami érdekes számára. A baráti kapcsolatok, párkapcsolatok terén is jellemző, hogy az ADHD-s olyan embereket keres, akik érdekesek, izgalmasak maradnak számára, és gyakran előfordul, hogy ráunnak kapcsolatokra” – állítja Vétek Zsófia. 

Nem csoda hát, hogy ADHD-sként hobbikat, érdeklődési köröket, munkahelyeket, lakásokat párkapcsolatokat ununk meg – jellemzően az átlagosnál gyorsabban.

Mit tehetünk azért, hogy csökkenjen az érzés: „nem vagyok elég jó”? 

„A jól irányzott terápia és az elfogadó közösség sokat segíthet. Egyéni szinten pedig az öngondoskodás, hogy mindig elfogadással forduljunk önmagunk felé. Rá kell szokni arra, hogy tudatosan figyeljük a gondolatainkat, megengedők legyünk önmagunkkal, ne magunkat okoljuk a gyengeségeinkért. Ha a héten harmadszor is kiesik a kezedből a pohár, tudd, hogy fáradt vagy, és az ADHD-d lépett akcióba” – összegzi Zsófia. 

A szégyenérzet másik hatékony ellenszere, ha olyan emberekkel vesszük magunkat körül, akik az érzéseinket érvényesnek tekintik, és értő, elfogadó módon állnak hozzánk. „Nem meglepő módon az ADHD-sok sokszor hasonló neurodivergens emberekkel veszik körül magukat, akiknek a társaságában nem érzik magunkat furcsának vagy »elrontottnak«” – teszi hozzá a szakember, nekem pedig átsuhan a fejemen, mennyire meg szoktam könnyebbülni, amikor egy társaságban valaki előbb eszi, vagy issza le magát, mint én. Ilyenkor azonnal közelebb érzem magamhoz az illetőt. 

Mi segíthet még hatékonyan az ADHD-val való együttélésben?

Az ADHD-sok számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy nagyon nehezen maradunk meg fókuszáltan a jelenben, tehát nehéz éntudatosnak maradni. Erre a leghatékonyabb gyógyszer, ha megtaláljuk azt, amiben el tudunk merülni, legyen ez sport, meditáció, jóga, autogén tréning vagy séta a természetben. Egy ideális világban, ahol naponta sok órát tudnánk erre fordítani, az ADHD-sok is le tudnának lassítani és hatékonyabban működhetnének. Kutatásokból látható, hogy heti legalább kétszer 50 perc aktív mozgás igen hatékony lehet. Fontos lenne, hogy

az átlagos munkanapok során is szánjunk rá időt a megállásra, kilépjünk a robotüzemmódból, vegyünk néhány nagy levegőt, és próbáljunk valami jelenben lévő ingerre koncentrálni. Például a légzésünkre, egy illatra vagy egy zenére. 

„Napi háromszor érdemes egy »mindful check in«-t tartani, vagyis megállni és ellenőrizni, hogy milyen helyzetben, állapotban vagyunk, mert ADHD-sként hajlamosak vagyunk úgy végigrohanni a napokon, hogy nem vesszük közben észre, hol vagyunk, mi történik bennünk. És általában túl későn kapcsolunk, amikor már kimerültek az energiatartalékaink.” 

Hogyan kérhetjük a környezet segítségét? 

A kommunikáció és transzparencia hatalmas szerepet játszik a szakember szerint. „Szoktam javasolni a klienseimnek, hogy állítsanak össze a családtagjaik vagy párjuk számára egy PowerPoint prezentációt, amibe összeszedik a legfontosabb ADHD-val kapcsolatos információkat, és részletesen elmesélik, hogy milyen kihívásokkal küzdenek napi szinten.”

Szintén lényeges a transzparencia a munkahelyi környezetben, hiszen főleg stresszhelyzetben az ADHD-sok teljesítménye jelentősen romolhat, és pszichésen jobban megterhelődhetnek. Ha viszont a munkaadó tudja, hogy mivel küzd napi szinten a munkatársa, nagyon sokat tehet azért, hogy a lehető legtámogatóbb környezetet alakítsa ki számára. 

„Soha nem javasolnám egyetlen ADHD-snak sem a 40 órás munkahetet, mert egyszerűen nem erre vagyunk kalibrálva. Minden héten egy napot kiadnék pihenőnapnak,

ezzel is figyelembe véve, hogy ez egy fajta fogyatékosság, és a folyamatos kompenzáció egyeseknek annyira kimerítő, hogy nem tudnak ennyit dolgozni” – mondja a szakember, aki szerint sok munkahelyen egyre elfogadóbbak.

„Érdemes megpróbálni nyitottabb, elfogadó munkahelyet választani, ahol transzparensen beszélhetünk az állapotunkról, Fontos lenne, hogy beszéljünk róla, és egyre inkább kerüljön be a köztudatba, hogy mit jelent az ADHD” – vallja Zsófia, aki szerint bár sok ADHD-s számára vonzó lehet a saját vállalkozás vezetése, ez sokszor kudarcba fullad, mert a hiányzó külső struktúra miatt szétesnek, nem tudják menedzselni a feladatokat. 

Egy ADHD-s – megfelelően támogató környezetben – rendkívül jó munkaerő lehet. Ha olyan területen helyezkedik el, amit szenvedélyesen szeret, az érdeklődését ébren tartja a feladat.

„Nagyon jó lenne, ha a neurodiverzitás szemléletében tudnánk gondolkozni a sokféleségről, és látnánk az idegrendszeri sokszínűséget is. Az, hogy vannak például ADHD-s, autista, diszlexiás emberek, hozzátesz ahhoz, hogy egy társadalom hatékonyabb lehessen” – vallja a szakember.  

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Olga Ubirailo

Kégl Ágnes