Gyerekként eszembe se jutott a tanárság, világéletemben állatorvos akartam lenni. Volt otthon hal, béka, kígyó, madár, patkány, minden, ami ehhez az álomhoz elengedhetetlen. A családom végtelenül türelmes és támogató volt velem. És voltak remek tanáraim, akik segítettek, hogy az álmom valóra válhasson. Két fiatal, egyetemről nemrégen kikerült, remek, vagány tanárnő, akik mindketten biológiát és kémiát tanítottak nekem. 

A szóbeli felvételin a professzorok megkérdezték, hogy miért akarok állatorvos lenni. Mondtam, hogy oroszlánokat fogok gyógyítani. A bátor hülyéknek, úgy tűnik, hogy pluszpont járt, mert rögtön fel is vettek.

Aztán a szocializmus utolsó éveiben egyre kevésbé láttam magam előtt, hogy valaha is olyan gyógyító munkát tudok majd végezni, mint amiről az imádott állatorvosos könyveim szóltak. Amikor váltáson járt az eszem, eszembe jutottak azok a tanárok, akiket annyira szerettem a gimnáziumi éveimben. És eldöntöttem, hogy én is ilyen szeretnék lenni. Aki akkor is támogat, amikor már évek óta nem is találkoztunk. Aki bennem integet akkor is, amikor már régen másokkal dolgozik.

Így lett a fehér köpenyes állatorvostan-hallgatóból fehér köpenyes biológia–kémia szakos tanárhallgató. Aztán pedig tanár. Hosszú ideje köpeny nélkül.

Tanárként mindenféle helyzetbe kerültem már. Egyszer lehajoltam egy gyerkőchöz, hogy a fülembe súghassa a találós kérdés megoldását, erre véletlenül megpuszilt. Aztán annyira zavarba jött ettől, hogy elfelejtette, mit is akart mondani. Az osztálytársa viszont egy hét múlva lehányt… Mindkét helyzet azt mutatta, hogy nemcsak oktatás zajlik a teremben, hanem szövődik egy olyan háló, amit naponta alkotunk, javítunk, átalakítunk. Életnek is nevezhetjük. (Élet-Zengi Bea.) 

 

Tanárként minta lehetek, vagy példakép. Esetleg ellenpéldakép, de mindenképp egy Valós Valaki. Nem egy az ezer virtuális influenszer közül, akiket bekövet, kikövet, hanem egy azok közül, akire felnézhet, akit parodizálhat, akihez viszonyulhat. Akiről naponta alakíthat ki hús-vér véleményt, jót vagy rosszat. Aki téma lehet a vacsoraasztalnál.

A gyerekek naponta segítenek fejleszteni a bátorságom. Mert mindennap követek el hibákat, néha viselhetetlenül nagyokat, amiket ők visszajeleznek. Néha legszívesebben világgá rohannék, mert nem akarom látni azt a képet, amit a gyerekek tükre mutat. És akkor be kell vallanom magamnak, hogy még mindig nagyon messze vagyok attól, amilyennek álmodnám magam, és főleg attól, amilyennek a diákok álmodnak egy tanárt. Ehhez a szembesüléshez bátorság kell. Folyamatos, szakadatlan szellemvasút ez, a frászt hozzák rám a legváratlanabb pillanatban, de mégis mindennap jegyet veszek rá. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Élethosszig tartó emberképzés a tanári lét, méghozzá olyan, ahol magamat kell képeznem. Elképesztő meló ez, jókora árat fizetek ezért a tréningért. 

És hát ott vagyok akkor, amikor a gyerek az érzéseit megélheti. Tanúja vagyok az önfeledt röhögésének, és a kétségbeesett zokogásának. Ott vagyok, ha szüksége van rám, és hátralépek, ha éppen nagyon nincs. Meg kellett tanulnom, hogy mit kezdjek azzal, amikor ott tart, hogy minden problémáját én tudom megoldani. Aztán megtanulhattam azt kezelni, amikor minden problémája okaként kezd rám tekinteni. Megunhatatlanul változatos elvárások, szerepek ezek, amiket annál jobban tudok működtetni, minél nyugodtabb vagyok magam felől. Ha tudom, hogy ugyanazzal a testtel lehet úszni is, és lehet hegyet mászni is, akkor bízhatom abban, hogy a lelkem is legalább ennyire sokoldalúan használható anélkül, hogy állandóan torzulna. Csak hát edzésben kell lennie.

A gyerek nem azért meséli el, hogy mit talált a patakban (világháborús pisztolyt), mert jobb bizonyítványt szeretne, hanem mert velem is meg akarja osztani élete egyik legnagyobb élményét. Velem, a tanárával, velem, az emberrel. 

És ha jól működöm abban az időben, amit nekem szentel, akkor én is részese leszek azoknak a történeteknek, amik az életét alakítják, a döntéseit formálják.

 

És nemcsak lelki kapcsolatról van ám itt szó, hanem arról a varázslatról, amit tanulásnak neveznek. Aki követte már egy kisgyerek járni tanulását, vagy ahogyan elkezdi használni a nyelvet, az ismeri ezt a semmihez nem fogható kibontakozást. Megvannak a jól felismerhető fázisai a tanulási folyamatoknak, de mégis minden gyereknél egészen egyedi a ritmusa, a sebessége, a szépsége. Ezt figyelni és támogatni az egyik legklasszabb dolog a tanárságban. Rájönni, hogy azért hallgat az órán, mert tudja, vagy azért, mert nem tudja. Figyelni a tekintetüket, az arcjátékukat, a gesztusaikat, ahogy a ceruzával babrálnak, ahogy reagálnak arra, amit az órán csinálok. Másképp ver a tanár szíve, amikor látja az első betűk leírása fölött érzett gyermeki örömet, a jól sikerült rajzzal büszkélkedő srác arcát. Amikor azt látom, hogy összerándul és felugrik, mert megértett valamit, vagy felkiált, mert neki is kijött, hogy X = 2. Amikor először rájön, hogy a vers nem a papíron van, hanem az olvasóban, őbenne.

A tanárság mágia. Ahogyan minden alkotófolyamat az a konyhaművészettől kezdve a bútorasztalosságon át a festészetig. 

Az alapanyag, a téma, amit fel kell dolgoznunk. Ha ezt jól ismerem, akkor még hátravan a neheze: az elkészítés. Hogy ne vacak trutymót dobjak a kondérban az asztalra, hanem minimum ehetőt, ha nem sikerül is mindennap az ízparádé. 

Mert a gyerek éhes! Igenis érteni és élvezni akarja a világot, és ezt a vágyát nekünk táplálnunk kell. És fantasztikus érzés ám ennél az asztalnál közösen enni! Mert egy jó óra során a tanár is értésben és élvezetben van. Évezredek óta mondjuk, hogy ezek a mai fiatalok már rettenetesek, agyrém, ami itt ma már megy, továbbá satöbbi a végtelenségig. Természetesen látni kell azt, hogy mi nehéz, meg hol nehéz, de erre a válasz nem az éhezés, hanem a recept újragondolása. Mert a tanár állandóan újrafűszerezhet, kereshet új alapanyagot, vagy eljárást. 

Mert a tanár belül a legszabadabb ember. És ahogyan nincs két egyforma szabad ember, úgy nincs két egyforma jó tanár, nincs két egyforma recept. Mindegyik egyedi, megismételhetetlen, élő.

Ahol ilyen tanárok felismerik egymásban ezt a közös szabadságot, ott csodálatos erők jelennek meg. Ahol a tanárok nemcsak egymásra, hanem a szülőkre is nagyon kíváncsiak, ott fokozódik ez az erő. Ahol ezeket az erőket a legkisebbek nevelésére fordítják, ott megjelenik egy olyan lehetőség, ami egy érthető és élvezhető jövőt alapozhat meg.

Sok-sok évvel ezelőtt az egyik iskolai ünnepségünkön mellém állt egy időközben felnőtté lett lány a legelső osztályomból. Megkérdezte, ugye tudom, hogy a következő osztályomba fog járni a kislánya? Mert ő már tudja. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy én is egy olyan emberré váltam, aki ott integet a másikban, amikor a legfontosabb döntéseit meghozza.

Valami ilyesmi tanárnak lenni. A legklasszabb dolog a világon.

Kökéndy Ákos
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / PhotoAlto / Sigrid Olsson