–

Ugyanolyan unott és sivár napnak indult a mai, mint az összes többi. Ébredés, kávé, majd unalmas zötykölődés a koszos buszon. Minden egyhangú, fájón szürke. A munkahelyen kezdődik a robot, húzza az igát az arctalan tömeg. Ő is csak egy közülük. Egy, mert ugyanolyan lett az évek alatt.

Nincsenek érzések, nincsenek vágyak, mert azzá lett, amivé sosem akart lenni.

A gyárból kilépve tudja, várja őt az „otthon”: egy dohos lakás, ami teljesen kopár. Hazaérve lehuppan a tévé elé, akkurátusan megkeni a vajas zsemléjét, ahogy minden egyes nap nyolc éve. Megszokta már, hogy így van. Volt idő, amikor zavarta, majd szépen lassan belesüllyedt a maga által kreált lelki posványba. Olyan lett, mint a lakás. Észrevétlenül és visszafordíthatatlanul. Vacsora után valami megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába. De tudja, hogy ma végre eljött a pillanat, amire annyira várt. Megszállta az erő:

„Igen, ma végre meg tudom tenni, amit már régen kellett volna!”

Diadalittasan felpattan a székéből. „Megteszem, mert meg kell tennem, nincs más választás”.

Odasétál a szekrényhez, és olyan erővel tolja arrébb, amilyet már rég nem érzett magában. A fal mögött penész, por és pókháló. Nyolc éve nem húzta el ezt a szekrényt a helyéről, ami mögött az eltelt idő minden mocska felhalmozódott. És még valami volt ott: egy lyuk a falon. A málló tapéta mellett éktelenkedett egy nagy lyuk. Az elcseszett életének  mementója. Valaha nem kellett takargatni a falat. Kedvesség, meghittség lengte körbe a házat. Szép új bútorok, takaros otthon és képek a falon. Köztük a legszebb, a bekeretezett esküvői fotó.

Ő egy pillanatra megáll, és újra, tisztán látja maga előtt a képet, ahogy ott lógott: a boldogságtól sugárzó arcokat nem tudja kiverni a fejéből, mélyen a retinájába égett. A szívében pedig még mindig ott volt az érzés. Most már persze csak a hiánya.

Ő volt azon a képen tervekkel, vágyakkal, álmokkal, boldogan. Aztán nyolc évvel ezelőtt egy pillanat alatt omlott össze minden, amit addig megrengethetetlennek hitt: a munkából hazaérve már csak egy félig kipakolt lakás fogadta, meg egy kis levélke az asztalon: „Sajnálom. Nem bírtam tovább. Én élni akarok.”

Jeges tőrként hatoltak a szívébe a szavak. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy minden porrá törjön. Értetlenül ült az ágy szélén, percekig nyelte a könnyeit, hangosan zokogott. Aztán felnézett a falra, ahol még mindig ott lógott a kép. Az eddig bizalmat és megnyugvást sugárzó fotó hirtelen dühítő lett. Odament, és elemi erővel tépte le a falról, amivel együtt a fal egy része is kiszakadt. Millió darabra tört az üveg, amikor földhöz vágta. Olyan erővel, mint még soha semmit. Odatolta a szekrényt, hogy soha többé ne kelljen látni a lyukat a falon, mert azt jelképezte számára, ami már rég nincs. Már akkor sem volt, amikor még szentül hitte, hogy van. Csak ő nem vette észre.

De hiába, nyolc éve mindennap úgy kelt fel és úgy feküdt le, hogy tudta, ott tátong a lyuk a falon. Nem látta, de érezte.

Minden pillanatban a zsigereiben is tudta, ott van a lyuk. És most újra látja. Nem akarta soha többé, de ma eljött a pillanat, hogy szembenézzen vele. Ahogy a hibáival, félresiklott életének minden egyes, keserű pillanatával, ami nyolc éve mérgezi a lelkét. „Elég volt!” – szakad ki belőle a zokogás. – „Nincs tovább! Vagy most, vagy soha!” Ezek a szavak cikáztak a fejében, miközben tudta, tényleg nincs tovább. Élete minden terhe egyszerre nyomta a vállát. Olyan elemi erővel, amit az ember már nem bír el.

Kinyitotta az ajtót, és elindult. Nehéz léptei egyre könnyebbé váltak, a gyors lépés már futássá alakult. Rohant végig az utcán, miközben arcán csorogtak a könnyek. Marták a bőrét.

Egyszer csak megállt, és elmosolyodott: „Elég volt! Nincs tovább!” Olyan szabadságot érzett, amit eddig még nem. Soha többé nem tért vissza a házba.

Pár hét múlva egy fiatal pár költözött a lakásba. Újjá, széppé varázsolták, otthon lett belőle. Közösen festettek, gletteltek, és együttes erővel tüntették el a tátongó lyukat a falról. Miután megszáradt az anyag, egy kép került oda, mert annak ott volt a helye: egy kép egy boldog, mosolygó párról. Mementóként…

Balatoni József