Ki volt Brigitte, mielőtt Macronné lett belőle? – „Ha nem így döntök, elszalasztottam volna az életem”
Pedig minden olyan kerek volt. Egy jó házból való úrilány, neveltetés az apácáknál, fiatalon kötött házasság, megfelelő partinak bizonyuló férj, három gyerek, mint a mesében. És mégis, a legkisebb Trogneux-lány, egy tiszteletre méltó, jómódú, patinás polgári dinasztia burokban nevelt, kivételezett sarja felrúgott minden konvenciót, szembeszállt a családjával, a közvéleménnyel, felvállalta a „skarlát betűt”, és fejest ugrott egy második életbe. Kádár Andrea írása.
–
A kis hercegnő
Jean-Baptiste Trogneux 1872-ben alapította meg a családi cukrászatot, amelynek hírnevét a macaron alapozta meg. A „Trogneux-macaron”-nak köszönhetően a vállalkozás öt generáció óta a mai napig sikeresen működik Amiens-ben és környékén. Brigitte Marie-Claude Trogneux ebbe a dinasztiába, egy amiens-i jómódú polgárcsaládba születik 1953. április 13-án. Hat gyerek között ő a legkisebb, húsz évvel fiatalabb elsőszülött bátyjánál, ami kivételezett helyzetet biztosít számára. Édesanyja, Simone negyvenévesen örömmel fogadja a nem várt, késeinek számító terhességet, apja, Jean pedig különleges kapcsolatot alakít ki lányával. Nagyobb gyerekeit nem kényeztette így, de Brigitte mindent megkap – ő már a háború után született generációhoz tartozik, és a családnak immár megvan a lehetősége, hogy minden jóval elhalmozza.
Jean és Simone nagy szabadságot engednek a „kis hercegnőnek”.
A kis Brigitte ugyan jó tanuló, de sokszor lázadó és szétszórt, a szigorú katolikus intézményben, a Sacré-Coeur magániskolában nem ritka, hogy büntetést kap szeleburdiságáért.
Mégis burokban nő fel, jó jegyeiért egyszer ezüst ékszergarnitúrát kap, sikeres záróvizsgájáért pedig egy Piaggio Ciao mopedet. Egyetlen dolgot követelnek meg tőle mindenek felett a szülei: a mások tiszteletét, de egyébként minden kis csínye felett szemet hunynak.
Miniszoknya és szőke copfok
Csínyekből pedig van elég, kamaszként egyre lázadóbb, sokszor kap büntetést az apácáknál. „Az amiens-i Sacré-Coeur iskolában sosem sütöttem le a szemem. És ha valamiben nem hittem, azt sosem tudták a fejembe verni. Már nagyon korán kritikus szemmel néztem a világot.”
Az élet szép: miniszoknya, csizma, szőke copfok, hétvégén bulizás, rock and roll és korcsolyázás a barátnőkkel. A fiatal Brigitte a társaság központja, könnyen barátkozik, mindig kapható mókára, igazi kis klikk alakul körülötte. Barátnői „szerelmi postásává” válik, elfogadó családjának és szabadságának hála hozzá futnak be a szerelmes levelek, amelyeket a kollégista vagy szigorúbban fogott lányok nem küldethetnek sem az apácákhoz, sem a szüleikhez. Tanácsot is ad szívesen a fiúügyekben, sminkelésben, és minden egyéb női furfangban, bár sok tapasztalata neki sincs, de vannak idősebb nővérei, akiktől tanulhat. Jó barátnő, aki mindig jókedvű és mindenre kapható, a társaság szíve-lelke.
Életvidámsága mögött azonban árnyékok is rejlenek. A környezetében több haláleset is történik – először az egyik nővére szenved autóbalesetet, majd egy unokatestvére hal meg vakbélgyulladásban. Ezek a drámai események a mindig vidámnak tűnő Brigitte-en is nyomot hagynak, mélyebbet, mint a szokásos „kamaszkori szenvedés”. Ő később azt mondja, »mindenhol a halált láttam«. Miközben Baudelaire-ért és A romlás virágaiért rajong, családja és barátai számára továbbra is ő az örökvidám „napsugár”, az éltető erő.
Kiváló eredménnyel érettségizik a család nagy büszkeségére. De ahelyett, hogy a családi vállalkozásban dolgozna, inkább továbbtanul irodalom szakon.
A regényes álmok helyett azonban egyelőre meglepően konvencionálisan alakul az élete, a kor szelleméhez alkalmazkodva, amely szerint legkésőbb harmincéves korig családot kell alapítani… és Brigitte beáll a sorba, mert minden vágya, hogy gyerekei legyenek.
A „komilfó” házasság
André-Louis Auzière-rel Le Touquet-ban ismerkedik meg. A bankárként gyakornoki éveit töltő fiatalember beleillik a család elképzeléseibe, nem is késlekednek a családalapítással. Minden olajozottan zajlik: 1974-ben összeházasodnak, egy évvel később megszületik Sébastien fiuk, majd lányaik, Laurence és Tiphaine. Brigitte kedves, de határozott anya, aki rengeteget foglalkozik gyerekeivel.
Férje, a hallgatag, visszahúzódó André-Louis szívesen hagyja az előtérben érvényesülni társaságkedvelő, „nyüzsgő” feleségét. 1984-ben a Francia Külkereskedelmi Bank strasbourgi igazgatójává nevezik ki. A család néhány évre az elzászi Truchtersheimba költözik, ahol Brigitte nem hazudtolja meg önmagát, a kis település társasági életének motorjává válik, eljár a helyi rendezvényekre, igyekszik összehozni az embereket, sőt még a helyi választásokra is jelöltetik magukat kis csapatával (bár végül nem nyernek). Emellett pedig tanárnak szegődik a protestáns Lucie-Berger felső tagozatos iskolában.
Nem könnyű a dolga, de mint mindennel, ezzel is megbirkózik. „Bekerültem egy felső tagozatos általános iskolai osztályba, ahol mellékmondatok ragozását kellett tanítanom kötőmódban. Nekem pedig fogalmam sem volt a kötőmódról, a vonatkozó névmásokról, a minőségjelzőkről, én csak irodalmat tanultam az egyetemen!” – emlékezett vissza. „Az első óra rémisztő volt: két hétig nem aludtam, szünet nélkül az óráimra készültem.”
1991 nyarán visszatérnek Amiens-be, Brigitte pedig a beszédes nevű La Providence (Gondviselés) iskolában helyezkedik el, ahol hamarosan tényleg eljön életében a sorsforduló.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az igazi hivatás
A tanítás nagyon hamar boldogsággá, büszkeséggé válik Brigitte számára. Irodalmi bálványai iránti lelkesedését nagy örömmel adja át az osztályainak, szereti megosztani olvasmányélményeit. Imád tréfálkozni, lelkes, dinamikus, bátorító – a tanítványai odavannak érte.
„Mindenről lehetett vele beszélni, és ha bármi felkeltette a szikrát a diákjaiban, nem habozott eltérni a tárgytól” – mondja egy régi tanítványa.
Képes volt magával ragadni a diákjait, akik bizalmukba fogadták őt, akár magánéleti dolgaikkal is megkereshették. Vonzereje persze a fiúkat sem hagyta érintetlenül. „Többen is beleszerettünk!” – mondta egy volt diákja.
A magánéletét sem zárta el a diákjai elől, akiket akár még vacsorára is vendégül látott. Lánya, Tiphaine később úgy nyilatkozott, féltékeny is volt az édesanyját övező rajongás miatt. A színház iránti szerelmét pedig hamarosan élesben is megoszthatta velük.
Átveszi az iskola színjátszókörének vezetését, és a tagokkal különleges atmoszférát és kapcsolatot sikerül kialakítania.
Egy volt diákja szerint: „Olyan légkört sikerült teremtenie, ami egyáltalán nem hasonlított a hagyományos tanár-diák viszonyhoz. Mély baráti kapcsolat alakult ki, szinte nem is volt közöttünk távolság. Egészen más volt, mint a többi tanár! A szó jó értelmében ösztökélt anélkül, hogy nyomás alá helyezett volna bennünket. Sugárzott belőle az öröm, ami minket is lelkesített.”
Egy tanuló hamarosan kitűnik a többi közül. Emmanuel Macron tizennégy évesen, 1992 szeptemberében csatlakozik a színjátszókörhöz, a tanárnő eddig csak hallomásból ismerte őt. „Van egy bolond az osztályomban; mindenről mindent tud” – mesélte neki lánya, Laurence.
A fiú kiváló jegyei és különös érettsége miatt különös jelenségnek számít az iskolában. Jobban érzi magát felnőttek, mint kortársai társaságában, az órák után gyakran marad még a tanárokkal beszélgetni.
Hogyne vonzódna épp a legmegközelíthetőbb, legnyíltabb tanárnőhöz, aki szintén felfigyel a rendkívüli fiúra.
A közeledés egy kézirattal kezdődik, A komédia művészete című színművel, amit elő szeretnének adni, de ehhez újabb szereplőket és dialógusokat kell beleírni, hogy a szakkör minden tagja játszhasson a darabban. Emmanuel nyilván nem véletlenül vállalkozik a feladatra, és innentől kezdve minden péntek este összeül a tanárnő és eminens diákja, hogy együtt dolgozzanak a szövegen.
„Minden péntek este együtt írtunk, és szombattól kezdve már a következő pénteket vártam. Nem is értettem, miért” – emlékszik Brigitte.
A színházi próbák utáni világmegváltó beszélgetések során a tanítványok számára is nyilvánvalóvá vált Brigitte és Emmanuel különleges összhangja, de ekkor még senki nem gondolt „rosszra”…
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Felmegy a függöny
1994 májusában az előadás nagy sikert arat. Ekkor még senki nem sejti, hogy tanárnő és diákja közt nem csupán intellektuális lehet a szoros kapcsolat. A színjátszókör egy tagja így emlékezik vissza: „Amikor beszélgetni kezdtek egymással valamilyen témáról, teljesen úgy éreztem magam, mint aki kívül rekedt a társalgáson”.
Barátságuk azonban idővel más színben kezd feltűnni az iskolában, és a város lakói is felfigyelnek a tanárnő és a tanítvány közös sétáira. Lassan mindenkinek szemet szúr a különös páros. Hogy pontosan mikor és mi történt, nem tudhatjuk, de 1994 nyarán Brigitte jobbnak látja, ha távolságot tartanak. Egy interjúban erről így mesélt:
„Én kértem Emmanuelt, hogy Párizsban folytassa a tanulmányait, mert azt gondoltam, ez jobb lesz neki. Nem volt még semmi köztünk, de a pletyka már kikezdett minket, én pedig elsősorban a gyerekeimet akartam védeni.”
Emmanuel engedelmeskedik, de nem hagy kétséget kitartása felől: „Nem szabadul meg tőlem! Visszajövök, és feleségül veszem!” – ezzel búcsúzik Brigitte-től.
A távollét mindkettejüknek nehéz. Naponta órákat telefonálnak, Emmanuel minden hétvégén hazajár, Brigitte pedig amikor csak teheti, Párizsban keresi őt fel hétközben.
Neki nehezebb a dolga, közegében elszigetelődik, még barátnői előtt sem beszélhet nyíltan, hisz jól ismerik férjét. A város utcáin sétálva megvetés övezi, furcsa pillantások kísérik, ismerősei is elfordulnak tőle. Egyetlen bizalmasa Emmanuel imádott nagyanyja, aki első megdöbbenése után elfogadja kettőjük kapcsolatát. Brigitte később azt mondja, „Ha ő nem bólint rá, reménytelen lett volna”.
„Az embernek nagyon nehéz felvállalni az önazonosságát, amikor az nem felel meg a társadalmi normáknak”
A Trogneux-család viszont nem ilyen megértő. Legidősebb bátyja, Jean-Claude, aki édesapjuk halála óta magára vállalta a családfő szerepét, a többi testvérrel együtt mélységesen elítéli, erkölcstelennek tartja ezt a kapcsolatot. Brigitte hiába próbálja magyarázni, hogy meg kell élnie ezt a szerelmet, a család nem enyhül meg. A huszonnégy év korkülönbség botrányos, és az is rettenetesen kínos, hogy a patinás Trogneux nevet beszennyezik a pletykák. A város közvéleménye nem kíméli őket, Trogneux-ék névtelen leveleket kapnak, még az ajtajukat is leköpik. Brigitte egyetlen menedéke a szüleitől örökölt Monéjan-villa Le Touquet-ban, a pas-de-calais-i fürdőhelyen, de a testvérei még az ottani strandon sem szólnak hozzá, évekig tartják a haragot.
És mit szól a férj? Felháborodva, döbbenten, sértetten reagál, és azonnal elköltözik otthonról, amint egyértelművé válik a helyzet.
Bár a hivatalos válást csak évekkel később mondják ki, de kapcsolatuk megszakad, állítólag a vérig sértett André-Louis még saját anyja temetésére sem ment el, nehogy véletlenül összefusson a volt feleségével.
Párizsban sem jobb a helyzet, Emmanuel Macron barátai is elhűlve, értetlenül szemlélik „az ötvenes nőt” az oldalán. A Macron-család pedig hasonlóan reagál, mint Trogneux-ék. Fiukat nem tudják meggyőzni, így Brigitte-nél próbálkoznak, hogy lebeszéljék erről a kapcsolatról, ám sem a könyörgés, sem a fenyegetőzés nem ér célt. Hiába akarják megtiltani, hogy Emmanuel nagykorúságáig találkozzanak, Brigitte sírva feleli, hogy erre képtelen…
Pedig elrettentő példának ott van Gabrielle Russier a bulvárban jócskán megszellőztetett története: a harminckét éves tanárnőt 1969-ben egy év felfüggesztett börtönre ítélték, amiért tizenhat éves tanítványával folytatott viszonyt, és az ítélet után öngyilkosságot követett el.
Brigitte azonban állja a megpróbáltatásokat, amit a kirekesztettségen kívül a távolság is nehezít.
Minden akadályon át
Brigitte egyik barátnője meséli: „Egyszer azt mondta Brigitte: »Emmanuel azt akarja, hogy összeházasodjunk… de hát az én korom, az ő kora… lehet, hogy szeretne majd gyerekeketֿ«. Én meg azt mondtam neki: »Brigitte, boldog vagy vele. Válaszd a boldogságot«.”
„Áldozatot hoztam, az egóm áldozatát, hogy nem lesz gyerekem. Biológiailag minden férfi szeretné reprodukálni magát. De a Brigitte iránti szerelmem miatt meghoztam ezt az döntést” – vallja Emmanuel.
A távkapcsolat hosszú évei után 2007 októberében Brigitte Trogneux és Emmanuel Macron végül hivatalosan is egybekelnek.
A gyerekek közben felnőttek, és Brigitte feladja az addigi két város közti ingázást, 2007-ben már Párizsban kezdi a tanévet, új iskolában. A csatát megvívták, és innentől végleg összefonódik a sorsuk. „Minden ellenszéllel dacolva elértük, hogy elválaszthatatlanul együtt lehessünk” – írja Emmanuel.
És Brigitte: „Tudom, hogy fájdalmat okoztam a gyerekeimnek, ezért haragszom magamra a legjobban. De nem tehettem mást. Vannak az életben olyan pillanatok, amikor életbe vágó döntéseket kell meghozni. És számomra ez az volt.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Ha nem így döntök, elszalasztottam volna az életem.”
Kádár Andrea
Források: Sylvie Bommel: Il venait d’avoir dix-sept ans, Maëlle Brun: Brigitte Macron, l’affranchie és ITT
Kiemelt kép: Getty Images/Chesnot
