–

Egyik szobából sétálok át a másikba; az üres helyiségekben visszhangot ver a léptem. Végigsimítom a tenyerem a falakon, néhol érdes, máshol sima felületet súrol a kezem. Számolom a lépéseket a hálószobától a nappaliig, a nappaliból a konyháig, onnan a dolgozószobáig, a leendő gyerekszobáig, majd ki a kertbe. Hallgatom a kintről beszűrődő zajokat. Elképzelem, milyen lesz, ha kifestjük, belakjuk. Ez a fal szürke lesz, a másik fehér. Ide jön a kanapé, oda a komód.

Figyelek. Ismerkedem.

Boldog vagyok, hogy ez a hely már a miénk. Még nem otthon, de már a miénk. Az első közös lakásunk, az első közös lakáshitelünk. Kezdetben ketten leszünk, aztán ha eljön az ideje, a saját gyerekeinkkel – itt fogunk családot alapítani. Itt válunk majd szülővé. Próbálom magam szoktatni a gondolathoz, hogy nem is olyan sokára lezárul a korszak, amikor csak magamért kell felelősséget vállalnom. Ez pedig nemcsak várakozással tölt el, hanem olykor rendesen meg is ijeszt. Olyan, mintha egy még zárt ajtó küszöbén állnék, zsebemben a kulcsokkal, és ha végül átlépek rajta, semmi nem lesz olyan, mint korábban volt. Olyan módon más, amiről még nincs tapasztalásom. Ezer kérdés van a fejemben.  

Asszonyom, ön el fogja veszíteni a férjét! – Novella a doktornőtől

WMN Life – 2021. január 26. – WMN

 

Járom a még üres szobákat: ez lesz a dolgozószoba, amaz a gyerekszoba. Egyik ajtót nyitom ki a másik után, és hirtelen tíz évvel ezelőtt találom magam. Az ágyamon ülök, a nyolcadik kerületi lakásomban, az ablakból a szemközti lépcsőház betört üvegeit és a málló vakolatot nézem. A szomszéd nő állandóan a férjével veszekszik, minden áthallatszik – az első jelentősebb spórolt pénzemből hangszigetelést csináltatok majd. Huszonkét évesen keresem a helyem a világban; nem tudom még pontosan, ki vagyok, vagy ki szeretnék lenni, de mindent megteszek, hogy kiderítsem. Az összes csetlésem és botlásom erről szól. Próbálom magam szeretni – olykor sikerül is. Társaságban vidám vagyok, és könnyed, és minden helyzetben sebezhetetlennek szeretném magam mutatni – idővel jövök csak rá, hogy nem kell. A lakásom kicsi, de otthonos. Néha a barátaim nevetése, olykor a saját csendjeim töltik be – mindkettő jólesik.

Öt év múlva minden cuccom hegyekben hever. A szobám olyan, mintha bomba robbant volna benne. Átköltözöm a barátomhoz.

Ahogy ott állok a doboztenger közepén, bevillan, hogy már sosem fogok ide visszatérni. Nem fogok többet itt élni, egyedül.

Tudom, hogy boldog leszek majd a közös albérletünkben, az ilyet érzi az ember. De ott, akkor utálom magam, amiért mégsem vagyok elég bátor, és minden változástól félek. Azt hittem, ez is más lesz idővel, de mára rájöttem, hogy valószínűleg alkatilag vagyok ilyen. Így volt ez, amikor tizennégy évesen felköltöztem Pestre, a kollégiumi szobámba, és most is, amikor az új lakásunkat járom szobáról szobára. Minden helyhez ragaszkodom, ahol éltem. Olyanok, mint egy darab belőlem – tanúi annak, hogyan váltam azzá, aki ma vagyok. Mindegyik otthonomban boldog voltam. És az leszek itt is.

Tudom, hogy a kezdeti félelem az újtól idővel elmúlik. És megtalálom itt, ezen a helyen, ebben az új életszakaszban is magam, ami most kezdődik majd. A kulcsok már a zsebemen vannak – csak ki kell nyitni az ajtót, és átlépni a küszöböt.

Filákovity Radojka