Csak elindult, bele sem gondolt, hogy merre. A férje megint áriát énekelt a teraszon. Ebből tudta, hogy a három nappal ezelőtti újabb ígéret ellenére megint ivott. Délután kettő volt. Már nem is kérdezte, miért jött el a munkahelyéről előbb, nem próbálta enyhíteni a helyzetet. Minek? A gyerekek másik városba és másik országba menekültek. A szomszédok meg már tudják. És amúgy is, mit tehetne? Süssön egy sütit és adja át? Ezen nem segít a süti, ez fog menni délutántól éjjelig.

Valahogy a templom felé vitte a lába, eszébe jutott, hogy utoljára a szomszédok esküvőjén volt ott. Három gyerekkel tartottak templomi esküvőt. Már elváltak. Úgy emlékezett, szép volt a szinte üres templom. Most is bement. Csend volt és nyugalom. Szépnek azért nem mondta volna.

Néhány héttel később már minden héten legalább egy délutánt a templomban töltött.

Nem is gondolta volna, hogy egyszerre feltöltő és megnyugtató érzést okoz. De úgy még sosem járt ott, hogy mások is voltak bent. Kivéve azon a reggelen, amikor az esti buli olyan jól sikerült, hogy a férje még reggel hétkor is összevissza ordibált. Sőt, amikor meglátta lejönni az emeletről, rögtön kitalálta, hogy nagyon kanos is. Félig érthetetlenül mondta:

– Gyere ide, kiscicám!

Mennem kell – bújt ki a karjaiból, és már vette is a kabátját. Negyvenéves volt, kiscica, pfff. Nem volt kérdés, hova menjen. A templomba lépve sokkolta, hogy nincs egyedül. Már tartott a mise, érdekes dolgokat mondott a pap. Elég karizmatikus egyéniség volt. Azt beszélték, a védőnőt dugja. Aztán folytatódott a szertartás, már nem beszélt, hanem énekeltek, térdeltek, álltak. Figyelte az embereket, kis falusi templom, szinte mindenkit ismert valahonnan. De most másnak tűntek. Isten, isten, Jézus – jézusom! Úgy érezte, megfullad, kiszaladt a templomból. Nem érdekelte az sem, az ismerősök hogy néztek rá.

Inkább a temető felé vette az irányt. Egyik hely jobb, mint a másik.

Két hónap telt el a temetőbe menekülés óta. Egyszer sem járt a templom környékén. A legjobb barátnőjénél volt, alkoholista férj, négy gyerek, mély vallásosság. Szerinte csak így lehet ezt túlélni. De nem volt ideje az alkoholista férjét elemezgetni, mert a látogatás előtt kiderült, hogy a munkahelyén évi négy hónap szezonon kívüli szünetet tartanak. Négy hónap. Azt a pénzt nem tudták nélkülözni. Az egyik gyerek Budapesten tanul, a másik Hollandiában. Az nem olcsó. Hiába imádta az idegenvezetést, új munka után kell néznie. Erről panaszkodott. Aztán elkezdett készülődni a család. Vasárnapi misére mentek. Elkísérte őket. Már nem volt olyan fullasztó. De nem tudta elképzelni, hogy minden héten ott üljön egy órát. Azért a barátnője adott egy könyvet. Regény, nem Biblia. Azt biztos nem olvasná el.

Vonaton ült, nem volt kedve autóval menni a lányához. Olvasta a nemrég kapott könyvet. Egy negyvenéves nőről szólt, aki megtért. Nemcsak úgy kicsit, hanem olyan Teréz anyai szinten.

Nem tudta elképzelni, hogy valaki ennyit változtat az életén egyetlen dolog miatt. De tetszett neki a történet.

Két hónappal később már az új munkahelyéről kéredzkedett el kicsit korábban a hétköznap délutáni körmenetre. Amikor kiderült, hogy az árva gyerekekkel foglalkozó alapítvány keretében lehet tanulni bármilyen segítő szakmát ingyen, és akár lelkipásztori munkatárs is lehetne, nagyon boldog volt. Aztán egy hónap leforgása alatt az is lett. Teológiaoktatást szervezett felnőtteknek, vallási kirándulást gyerekeknek, templomi újságot tervezett. És megtudta, hogy a pap tényleg dugja a védőnőt. De ez nem is fontos, az sokkal inkább, hogy sok mindenre nyitott. Meg az, hogy végre nem a konyhában, kamu munkákkal tölti a délutánokat, csak hogy ne kelljen a férje mellett kussban ülnie a tévé előtt. A gyerekek úgyis este jelentkeztek be, addig meg senki nem kérdezte, hogy hol van, mit csinál. Így meghallgatott minden misét. Akkor is, ha a prédikáció ugyanaz volt, mint az előzőn. Figyelte a hangsúlyokat is. És egy hét alatt elolvasta a Bibliát. Nem a gyerek változatot.

Nyolc héttel később a felvételi papírjaival együtt ült a repülőn, úton az El Camino felé. Egy Biblia-elemzést olvasgatott, de az előtte álló napokra koncentrált. Úgy érezte, ez az út mindent megváltoztat. Kamaszként izgult utoljára ennyire. De nem kételkedett, hogy jól döntött. A férje azért kivitte a repülőtérre. De megkérdezte a búcsúzáskor, hogy visszajön-e. Őszintén válaszolt: fogalma sincs, mi lesz. Puszit adtak egymásnak. Nem volt alkoholszaga. Leszálláskor még bejelentkezett mindenkinél. Aztán lenémította a telefonját. El akart mélyülni. Harminc napja volt, hogy rájöjjön, mi a fontos az életében. Nem szerette az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat, így már utazás közben elkezdte. A gyerekei. A kényelem. A nyugalom.

A férje harminc nap alatt sem került fel a listára. Maximum akkor, amikor a gyónását tervezte.

Két hónappal az El Camino után nyugodtan csukta rá a csomagtartót az életére. Az osztrák határ mellett várta az új háza. A néni és a bácsi, akikről gondoskodnia kell ápolóként Ausztriában, szimpatikusnak tűntek. Budapestről és Hollandiából ugyanannyi idő eljutni a Sopron melletti faluba. Ahol nyugalom van. És biztonság. És valahogy úgy érzi, hogy a templom melletti kis házban közelebb lesz Istenhez. És az ottani pap nem dug senkit. Pedig elég helyes fickó. És lelkesnek mutatkozott, amikor elmondta a közösségszervező ötleteit a ház átvétele után. Olyan lelkesnek, hogy felvetette, vacsorázzanak együtt. Bár még nem mondták ki a válást, de templomi esküvő úgysem volt. Meg a következő gyónására készülve úgysem jutott eszébe semmi, most, hogy a férjéről nem volt mit mondania.

Tóth Flóra