Ott, a medence mellett elfordítom a mostanában állandóan könnybe lábadó szemem a lányomról, nem kell látnia vagy éreznie az én furcsa küzdelmemet. Ez biztos. Elég (lesz majd) neki az övé. Ez is biztos. Egy nagyon jó könyv fekszik mellettem, felveszem, beleolvasok, az ötödik oldal után rájövök, hogy egyetlen szóra sem emlékszem az egészből. Előkaparom a strandcuccok közül a telefont, és beütök a Google-be magyarul, angolul mindenféle, a kamasz gyerek elköltözésével kapcsolatos keresőszavakat. Hátha ott lesz valami váratlan támasz, segítség…

Döbbenet: az első keresésekre konkrétan jogi passzusok jönnek fel arról, hogy mit követelhet tőlem a már nagykorú gyerekem, illetve én mit várhatok el tőle vagy az államtól. Leginkább financiálisan. Ha lehet, egy kicsit még messzebb kerülök a könnyes szemtől átmenetileg…

Rendben, tévút. Keresek még máshogy, más szavakra, kifejezésekre is, de alig akad bármi, ami számomra használható segítséget nyújtana vagy sorsközösséget adna. A legközelebb pár pszichológiai írás visz a furcsa, bennem néha orkánként tomboló érzésekhez, de ott sem találok túl sok hasznos információt.

Mondjuk, azt legalább megtudom, hogy üresfészek-szindróma a neve annak az állapotnak, amihez közelítek, de magával az elnevezés ismeretével nem vagyok sokkal beljebb.

Javasolják, hogy kezdjek el jó előre készülni az új helyzetre, visszanyúlni a múltamban, hogy mik a régi és meg nem valósított álmaim, vagy kezdjek el rendszeresen eljárni ide-oda, felvezetve azt az időszakot, amikor már nem a gyerek jelenléte szabja meg az életemet. Ezzel én szintén nem vagyok kisegítve, hiszen – az egészen pici baba korától eltekintve – soha nem éreztem, hogy megfosztana a szabadságomtól, előbb-utóbb meg tudtam mellette vagy vele valósítani az igazi álmaimat. Amit meg nem, az sem rajta múlt.

Képtelen vagyok most egy zsáknyi álmot összeszedni arra készülve, hogy szeptemberben, amikor majd integetek a kollégium előtt a gyereknek, akkor szabadjára engedjem őket, és lubickoljak bennük.

A kikapcsolódással, programok keresésével szintén ugyanez a gondom: egy tizenéves gyerek annyira önálló már, hogy hosszú évek óta szinte semmi szervezést nem igényelt, ha el kellett mennem valahova, vagy ki akartam kapcsolódni, esetleg pár napra elutazni.

A praktikus tanácsok azzal folytatódnak, hogy abban a ma már szinte speciálisnak mondható esetben,

ha a házaspárok magukra maradnak, akkor készüljenek jó előre, hogy mit kezdenek egymással, mert ilyenkor jön sokszor a nagy rácsodálkozás, hogy „vajon miért is vagyunk még együtt”? Meg hogy: „ki vagy te amúgy”?

Te vagy a gyerek apja, én az anyja, de mi köt össze minket valójában?

Ugyan már hónapok óta mi is viccesen mondogatjuk egymásnak, hogy „majd jól ittmaradunk, és nézzük egymást tágra nyílt szemekkel”, de ezzel sincs gond jelen esetben. A férjem az egyik, ha nem a legjobb barátom is, és húsz éve azért mindig, minden helyzetben megálltuk a helyünket. Sokat utaztunk, buliztunk, beszélgettünk kettesben is, úgyhogy ez sem lesz újdonság.

Hogy akkor mi a gondom?

Mi az, amiben nem segít semmi és senki?

Mondom.

Abban, hogy jó ideig minden reggel várni fogom, hogy kinyíljon a szobája ajtaja, vagy hogy jó kamaszosan kikiabáljon valami elképesztő fontos információt onnan. Az, hogy elvesznek a lakásból az ismerős hangjai, a trappolása, az éneklése, vagy a kutyával való állandó sutyorgása arról, hogy a kutya a legtökéletesebb lény a világon. Hiányozni fognak a teljesen lehetetlen időpontokban kialakuló órákon át tartó beszélgetéseink. Hiányozni fog, hogy közben nem fészkeli be viccesen azt az önmagát az ölembe, aki pont ugyanakkora, mint én.

Az hogy nem lesz „kibelezve” a hűtő reggelre egy-egy átmulatott éjszakája után.

Az, hogy nem ugrik közénk néha jókedvében az ágyba, és ilyenkor bele tudok szagolni a hajába. Az, hogy lassan el fog tűnni az illata az itthagyott ruhákból. Az illat, ami felülírt minden más fontos illatot a születése pillanatában.

Az, hogy arra fogok várni hónapokat, fél évet is akár, hogy újra érezzem.

Az, hogy amikor néha szomorúan pakolászok a konyhában, akkor ötletszerűen hátulról megöleljen, és elmondja, mennyire szeret. Hogy testközelből elmondhassam: én őt még annál is jobban. Az, hogy ezen röhögve vitázzunk.

Az, hogy nevessünk egymás gesztusain, azon, ahogy csak mi tudjuk egymást látni.

Mert az a nagy rohadt helyzet, hogy az egész hosszú, soha véget nem érő leszakadási folyamat egyetlen dologról szólt: arról, hogy összenőttünk. Végérvényesen…

Mekkora fricska már ez? Akkor jön el az ideje az elválásnak, amikor igazán érett lett a kapcsolat?

Természetesen segítettünk, amiben tudtunk, hogy az álmai valóra váljanak. Ő meg keményen dolgozott. De ettől függetlenül nem tudom, hogy érti-e: nem tudok ott lenni, ha baj van, nem fogom tudni megölelni, amikor sír, nem fogok tudni most aprónak tűnő, de fontos dolgokban támaszt adni.

Nem tudom, hogy kész-e erre.

Nem tudom, hogy kész vagyok-e erre.

Nem tudom, létezik-e olyan, hogy valaki „készen” van.

Ja, várj, tudom: olyan nem létezik.

Sokat, nagyon sokat kell küzdened úgy, kislányom, hogy a legtöbbször a távolból tudlak csak támogatni.

Meg kell szoknod még ezerszer több dolgot, mint nekünk. Bárhogy is volt, ki tudtad nyújtani a karod felénk. Tudom, megoldod: okos vagy, érett vagy, de érzékeny is vagy. Hogy segítselek jól? Hogyan érezd a nap minden nehezebb percében, hogy vagyunk. Hogyan adjam át ezt a tudást anélkül, hogy nyomasztanálak? Hogyan ne romboljam le segíteni akarással a kalandvágyadat, a szabadságérzetedet? Hogyan örüljek a boldogságodnak, sikereidnek egy technikai eszközön keresztül, amikor csak ölelnélek? És még annyi, de annyi hogyan van!!!

Látod, én sem vagyok kész. Látod? Megengedhető a gyengeség is.

Látod, bárhova mész, veled leszek, ahogyan csak lehet.

Látod, hogy honnan vágsz neki, és hova térhetsz vissza bármikor? Ugye, látod?!

Én megsúgom, hogy közben megjegyeztem ám a szeplőidet az orrodon!

Indulj csak el örömmel a saját utadon!

Megoldod, tudom!

Megoldom, tudom!

Megoldjuk!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images