–

Már hallottam rólad. De nehezebb élni veled, mint nélküled. Vágy ez vagy szenvedés? Az ember vár valamire, évekig hajkurássza, majd végre ott van az orra előtt, és hátat fordít neki. Megtorpanás. Bizonyítás. Vigasztalás. Örök körforgás.

Nem is érzed, aztán hirtelen szembesülsz vele. Nézed őt… és érzed. Érzed ezt a bizsergető, melengető érzést, tudod, olyan pillangósat. De jaj, nektek, pillangók, nem repdeshettek szabadon. „Történik az élet.” Megsebzett szárnyatokkal egyre lassabban repdestek, pedig érezlek benneteket. Bárcsak egyszerre begyógyulnának a sebeink. Bárcsak lenne hit, remény és erő. Meg béke.

Létezik vajon nyugodt szerelem? Nem ilyen heves és intenzív? Vagy ez mindig fáj? Neki is, nekem is. Mit mondjak?

Megéri? Nem tudom, vagy még nem tudom.

Látod rajta, akkor is, ha nem akarja. Lopott pillantások, apró érintések, hosszú ölelések. Ez vagy te, szerelem? Vagy a könny és megbánás? Űr vagy te… vagy teljesség?

Találkoztunk. De te megváltoztál. Pedig csak pár hét telt el. Lehet-e idegen az, akinek minden mozdulatát, rezdülését ismerted és érezted? Lehet. Bennem vagy, bennem élsz mindennap, veled álmodom minden éjjel. Ezért közel vagy. De már nem annyira. Hallod, hogy a szerelem fáj, aztán egyszer csak megérted, miért. Naivan azt hisszük, mi vagyunk a kivételek. Aztán szembesülünk azzal, ami elkerülhetetlen. Tudjuk, hogy jönni fog, mégsem vigyázunk. Választhatnánk. Elmenekülhetnénk. De nem tesszük. Mert megéri.

Megéri? Nem tudom, vagy még nem tudom.

A szerelem: biztonság.

A szerelem: türelem.

A szerelem: elfogadás.

Vagy: a szerelem… fél.

A szerelem… vak.

A szerelem: fájdalom.

Azt mondtad, te még soha. Azt hittem, én sem. Lehet, hogy csak a csalódás mondatja velem, de ez nem lehet szerelem. Vagy talán több fajtája van. Van a beteljesült és a beteljesületlen. Beteljesült az, ha nincs vége, csak eleje.

A legrosszabb az egészben, hogy a szerelem nem múlik el egykönnyen. Az ember azt sem tudja hirtelen, mit szeretne. Kapkodás és menekülés. Békülés? Nem szabad.

Őt sem akarjuk már, mást sem szeretnénk, nincs, ami pótolja hiányát, ami betöltené az űrt. Az idő marad csak, és a fájdalmas elmúlás.

Hosszú folyamat ez, van erre időnk? Vagy hajkurásszuk a boldogságot? Újra és újra? Jön majd a semmiből, hirtelen? Magával ragad majd úgy, ahogyan ő tette?

Tegnap valaki azt kérdezte tőlem, hogy vajon létezik-e A Nagy Ő? És ha igen, lehet-e olyan, akivel szerettétek egymást, de nem sikerült? Őszintén azt gondolom, hogy igen. És őszintén azt remélem, hogy nem.

Mert nekem te voltál. De téged elvesztettelek. Ahogyan te is engem.

Milyen furcsa kifejezés, nem igaz?! Elvesztettelek.

Megtalálhatnálak, de nem szabad. Megkereshetnél, de csak fájna.

Már nem mutat a jövőnk egy irányba. Hogy veled mi lesz, nem tudom. Én várok. Addig várok, míg elmúlik a szerelem – maróan gyönyörű érzése – belőlem. Hiszen, amíg itt van bennem, körülöttem, addig itt vagy te is. Pedig te már nem vagy nekem. Te már nem vagy velem. 

Nem futnék már vissza hozzád. Nem bírok. De a „nélküled lenni” érzés is kínoz. Magány lenne az is, ahol te nem, de más valaki fekszik mellettem. Megrekedtem. Nem várom már, hogy megments, se te, és senki más.

Te hiszel a szerelemben? – kérdeztem egyszer. Én benned hiszek – mondtad. Hiszek hát én is magamban. Te higgy, kérlek, helyettem is a szerelemben.

Mán Ingrid

 Kiemelt kép: Unsplash.com/Yoann Boyer