–

Gyárfás Dorka/WMN: Mire regényírásra adta a fejét, már hosszú ideje az irodalom szakértője volt, tanította egyetemen. Könnyen el tudta felejteni, amit elméletben tudott, ráhagyatkozott az ösztöneire, vagy éppen jól jött, hogy tudta, mit csinál?

André Aciman: Először is, soha nem tudom, mit csinálok. Nincs koncepcióm, nincs kész cselekmény a fejemben, nincs még egy ötletem sem. Amikor elkezdem, fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán befejezem-e. Ilyen az élet. De világ életemben író akartam lenni, és már kilencéves koromtól fogva írtam is mindenfélét. Persze sok minden mással is foglalkoztam, de végül arra jutottam, hogy ez az, amiben a legjobb vagyok. Ennek ellenére csak harminchét évesen jelent meg az első könyvem, a mai írókhoz képest viszonylag későn. Aki író akar lenni, annak ma már a húszas évei közepén kijön az első könyve, aztán a következő és a következő… szóval én nagyon későn érő típus voltam. Előtte rengeteget olvastam és akadémiai karriert építettem, egyetemi oktató lettem. Sokáig úgy éreztem, a stílusom nem jönne be az embereknek, nem tetszene nekik az írói hang, amin megszólalok. Végül rátaláltam arra a hangra, amit már jónak találtam én is meg a kiadó is, amelyiknek elküldtem a kéziratot. Akkor azt mondtam: jó, akkor ezen a hangon fogok írni.

Gy. D./WMN: Ez az önéletrajzánál történt? Ott talált rá?

A. A.: Igen, a memoáromnál, ami először fejezetenként jelent meg. Az én szövegeim mindig is líraiak voltak, mert ez fakad belőlem, de rá kellett jönnöm, hogy ehhez iróniát kell társítani – egyazon mondatban, egy bekezdésben, egy karakterben. Amikor ezt megtaláltam, akkor végre biztonságban éreztem magam, de ehhez sok idő kellett. 

Visszatekintve úgy látom, sokat kell olvasni és gondolkodni az íráson, mert meg kell ismerni és meg kell érteni, más írók hogyan gondolkoznak, hogyan írnak.

Számomra a stílus volt a legfontosabb kérdés.

Gy. D./WMN: Ön irodalomkritikusként is dolgozott mindeközben. Meglepték az első kritikai reakciók, amikor megjelent az első könyve?

A. A.: Igen, nagyon megleptek. Először is nem reméltem, hogy bárki veszi a fáradságot, hogy az én munkámról írjon. Aztán végképp nem számítottam rá, hogy a New York Times már azelőtt közöl róla egy kritikát, hogy a könyv (Out of Egypt címmel) megjelent volna. Ráadásul nagyon pozitív kritika volt, el sem akartam hinni. Nagyjából tíz évre rá jelent meg a következő könyvem, a Szólíts a neveden, és a New York Times ismét hatalmas cikket szentelt neki pozitív hangvételben. Nem értettem, mi történik. Annál is inkább, mert elég visszahúzódó ember vagyok – nem titkolózó, de csöndes (az is maradtam), a munkában pedig végképp alázatos.

Gy. D./WMN: Sosem érezte magát megbántva egyetlen kritikától sem?

A. A.: Egész életemben csak egyetlen gonosz kritikát olvastam a könyvemről, és azt is olyan ember írta, akit ismertem, és aki utált engem. Úgyhogy az egy hosszú, személyes támadás volt, és annak is vettem. Nem is a könyvről szólt. De ezen kívül a kritikák eddig mind kedvesek voltak hozzám – persze ez bármelyik percben megváltozhat. Például valószínű, hogy az emberek mindig egy újabb Szólíts a nevedent várnak tőlem, és azt nem fogják megkapni. Ettől csalódottak lesznek, tudom.

Gy. D./WMN: Nyilván, mert a Szólíts a neveden annyira átütő volt, és még a filmadaptációja is jól sikerült. A legtöbb jó regényt elszúrják filmen.

A. A.: Igen, tudom, ez az adaptáció viszont fantasztikusan sikerült. Nagyon hízelgett nekem.

Gy. D./WMN: Luca Guadagnino volt az első jelentkező a megfilmesítésére?

A. A.: Á, dehogy, egy sor rendező megkeresett előtte, és egy rakás színész szóba került, akiknek aztán más elfoglaltsága lett, és legalább négy-öt forgatókönyvíró is jelentkezett saját koncepcióval.

Gy. D./WMN: Ön választotta Luca Guadagninót?

A. A.: Nem, nem én választottam. Sőt, amikor feltűnt a színen, azt gondoltam, három-négy hétig fogja izgatni a téma, aztán eltűnik. De nem így lett. Ő megtalálta a megfelelő színészeket, aláírták a szerződést, és az ügynököm egyszer csak arról értesített, hogy a kamera forog. Én tudtam addigra, kicsoda Luca, mert láttam a Szerelmes lettem című filmjét, amit nagyon szerettem. Visconti stílusát véltem felfedezni benne, akit mindig is imádtam. Innen tudtam, hogy ő lesz a tökéletes rendező.

Gy. D./WMN: Örült annak, hogy ő egy európai, sőt, olasz rendező? Számít ez a történet mélyebb megértésében?

A. A.: Szerintem nem. James Ivory, a forgatókönyvíró például nem olasz, és ennek nem volt semmi jelentősége. De Luca utána még egy csomót változtatott a könyvön… Nem kell ahhoz olasznak lenni, hogy valaki Olaszországban forgasson. Luca nem is igazán olasz: Afrikában született és élt pár évig, aztán Szicíliába költözött, ami a legkevésbé olasz része az országnak, és tökéletesen beszél angolul, miáltal otthonosan mozog az angolszász világban.

Gy. D./WMN: Akkor ez köti önöket össze: a kevert identitás. A kozmopolitaság.

A. A.: Van egy francia szó erre: métissage, ami valami olyasmit jelent, hogy hibrid (vagy keresztezés – a szerk). Luca legalább annyira hibrid, mint én, és amit imádtam a filmjében, hogy három nyelven beszéltek benne: angolul, olaszul és franciául…

Gy. D./WMN: Sőt, még németül is!

A. A.: Igen, német fordításban olvasnak fel egy francia könyvet az egyik jelenetben. Ez csodálatos, mert kitárja az egész világot, és a kultúrák szabadon áramolhatnak benne. Ez az a világ, amiből én származom.

Gy. D./WMN: A mi térségünkben is egy ilyen kevert világ és kultúra volt valaha, aminek ma már csak halvány nyomai maradtak, hiszen elsöpörte az I. világháború, aztán a II. világháború, majd a kommunizmus. Hogyan látja, a nyugati világban sikerült valamit megőrizni ebből?

A. A.: Azt hiszem, ön is látja ennek a tragikumát, de ennek a világnak a léte és a pusztulása a birodalmakkal van összefüggésben, amik ma már nem léteznek. Én még a Brit Birodalomban születtem, apám pedig az Ottomán Birodalomban.

Alexandriában születtem, ahol rengeteg kultúra keveredett, ezek ma már nem léteznek. Ez a világ mindenestül letűnt, mert a birodalmak megszűntek. Ma mindenki angolul beszél, mert ez a kereskedelem nyelve, de a kultúrák megpróbálnak elkülönülni egymástól, ami szerintem átok.

Én olyan helyről jövök, ahol nem lehetett elszeparálódni, de mára Alexandria is teljesen megváltozott, egy másik világ lett. Eltűnt belőle a történelem… Hasonlóan ahhoz, ahogy itt tűnt el az Osztrák-Magyar Monarchia világa, hiszen valaha Magyarország is multikulturális hely volt, amíg egy a birodalomhoz tartozott. Persze a birodalmakkal sok probléma akadt, de nagy gazdagság is volt bennük.

Gy. D./WMN: Ön azt vallja egy videóban, hogy olvasnunk kellene a nagy klasszikusokat, mert rengeteget tanulhatunk belőlük. Persze egy olyan embertől, aki Alexandriában, az európai kultúra bölcsőjében született, ez nem meglepő, egy személyben reprezentálja a klasszikus kultúrát.

A. A.: Alexandria kétezer évvel ezelőtt volt a kultúra bölcsője, és legfényesebb korszakában a görög, az olasz, a francia és az angol kultúrát egyesítette. Gyerekkoromban ott mindenki beszélte ezeket a nyelveket, mindenki mindenkit olvasott és nyitottan gondolkodott, ez természetes volt, mert mindenki ezt látta maga körül. A Szólíts a neveden apafigurája például egy tipikus alexandriai figura, és a film végén egy igazi alexandriai beszédet mond a fiának, amit más nem mondhatna el.

Gy. D./WMN: Akkor az alexandriai szellemiség az ön összes könyvében fellelhető, például abban is, ahogy a szerelmekről ír: mind egyszerre rendhagyók, mégis természetesek.

A. A.: Ezek hétköznapi szerelmek abban az értelemben, hogy mindenki ilyenről álmodik, csak nagyon kevesen élik meg. Legalábbis nem nyíltan. De én valóban azt szeretném átadni, hogy nem kell feltétlenül választani. Nemcsak vagy-vagy létezik, hanem és is. Nagyon szeretem az és gazdagságát – nem tartozom egyik klubhoz, egyik valláshoz, egyik nemzethez sem.

Az olyan világok eszméjében hiszek, mint amilyen Alexandriáé vagy a nagy birodalmaké volt: beszélhetsz valakivel egy nyelven délelőtt, és egy másik nyelven délután, és ez csodálatos.

Gy. D./WMN: És a szerelem mindenkit összeköt…

A. A.: Össze kellene, hogy kössön! És össze is köt, azt hiszem. Hiszen a szerelem elmossa a határokat – sőt, a szerelem definíciója, hogy nincsenek határok. És a szerelem bármely formája jobb, mint a szerelem hiánya. Persze nem könnyű megtalálni a szerelmet, még nehezebb gyakorolni – ez ugyanúgy van, mint a vallással. A mai világunk nem a szerelemre van kitalálva, mi pedig nem az időre vagyunk programozva. Nehezen boldogulunk az idővel, az idő egy idegen entitás számunkra. El kell fogadnunk, alkalmazkodnunk kell hozzá, de nem jön belőlünk természetesen. Persze egy csomó minden más sem jön belőlünk természetesen.

Gy. D./WMN: Az új könyvéből – ami a Szólíts a neveden folytatása – úgy tűnik, ön abban hisz, hogy egyetlen igazi szerelem jut egy életre. Így véli tényleg?

A. A.: Azt hiszem, nagyon sokféle szerelem létezik. De kétféle vélekedés van erről: az egyik szerint egyetlen igazi szerelem létezik, az első. Az összes többi annak az imitációja – ezt az elképzelést egy másik könyvemben megírtam. És van egy másik teória, amely szerint az igaz szerelem nem feltétlenül az első, de elég korán jön, és soha nem múlik el. Hiába küzdesz vele egész életedben, mindig veled marad, és örökre törékennyé tesz.

Gy. D./WMN: De miért nem ír soha arról, milyen nehéz a szerelmet gyakorolni – ahogy mondja –, vagy milyen, amikor elmúlik? Miért mindig csak a kialakulásáról és a fellángolásáról?

A. A.: Mert a szerelem tagadása unalmas téma. Látta a King Kongot? Amikor a gorilla felmászik az Empire State Building tetejére, és ott az a hatalmas bábu – ezt a fiammal láttam, aki imádja a horrorfilmeket, én viszont úgy ültem mellette, hogy semmit nem éreztem, csak azt: ugyan már, hadd haljon meg, engedjük el. Így vagyok a szerelem elmúlásával is: engedjük el, az unalmas.

Gy. D./WMN: Amikor Szólíts a nevedent olvastam, az volt az érzésem, mintha emlékezne…

A. A.:  Így is éreztem, pedig nem az emlékeimből dolgoztam, és nem is gondoltam az időre. Mindenki meg van róla győződve, hogy megtörtént velem, de nem igaz! Mit is mondhatnék? Kitalált történeteket írok!

Gy. D./WMN: Most viszont, amikor a Találj rám!-ot olvastam, az volt az érzésem, hogy ezekről a helyzetekről ábrándozik.

A. A.: Így van! Az első fejezetet például egy vonaton írtam, velem szemben pedig egy nő ült, aki megkért, hogy vigyázzak a kutyájára, amíg elmegy a mosdóba (így indul a regény – a szerk.). Csak két állomást követően jött vissza, én pedig addig elkezdtem fantáziálni.

Gy. D./WMN: Mindig kell valamilyen valós élmény ahhoz, hogy beinduljon egy sztori az agyában?

A. A.: Nem, például a Kadencia című fejezet ötlete onnan jött, hogy valakit hallottam egy kadenciát játszani, és arra gondoltam, kéne írni erről valamit. Szóval csak elképzeltem, milyen volna, ha Elio játszaná. De nagyon sok dolog nem az én életemből jött, hanem esetleg a barátaim életéből, vagy más könyvekből. Állandóan lopok.

Gy. D./WMN: Mindenki ezt csinálja…

A. A.: Igen, de én be is vallom! Sőt, azt is megmondom, honnan loptam, csak aztán kiderül, hogy azt nem olvasta senki. A Szólíts a neveden!-t például egy XVII. századi francia szerzőtől, Madame de Lafayette-től és a La Princesse de Clèves című regényéből loptam. Az a történet pedig, amit a filmben németül olvasnak fel, I. Ferenc (Nagy Ferenc) király nővéréről, Marguerite de Navarre-ról szól, ami szintén hatalmas inspirációs forrás volt számomra. De mindenhonnan átveszek dolgokat, a modern irodalomból is – csak azért legfőképpen a régi francia íróktól.   

Gy. D./WMN: Ismeri azt a mondást, amit Picassónak tulajdonítanak, hogy: „A jó művész lop, a rossz művész másol”?

A. A.: Akkor én egy nagyon nagy művész vagyok, mert pofátlanul lopok!

Gy. D./WMN: És amikor Elióról és Oliverről ír ma, akkor a film szereplői (Thimothée Chalamet és Armie Hammer) lebegnek a lelki szeme előtt?  

A. A.: Nem, egyáltalán nem. Senkit nem látok magam előtt, mert elég rossz a vizuális fantáziám. Ezért is kerülöm, hogy leírjam a külsejüket: hiszen én sem látom őket. Bárki bárkit beléjük képzelhet! 

Gyárfás Dorka

Képek: Benkő M. Fanni