Ahogy az iskolai folyosón egymásba fonódott a tekintetetek…

Ahogy félve egymáshoz ért a kezetek. Ahogy a mindent elsöprő varázslatnak átadtad magad. Ma is bele tudok még bújni az egykori szívdobogtató érzésbe, emlékszem, ahogy a zsibongó gyerekhad közepén kettesével szedtem a lépcsőfokokat a hatodik órát követő kicsengetés után, mert a bejáratnál várt a(z életre szólónak hitt) szerelmem. Ami természetesen nem lett életre szóló, és nem is tudom, mi van vele. Vannak azonban olyanok, akik mellett most is ott van az első szerelmük: évtizedekkel később is boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban élnek. Ők együtt élték át a kamaszkort, együtt nőttek bele a felnőtt szerepbe, szülővé váltak, és tizenéves koruktól ott voltak egymás mellett a legmeghatározóbb élethelyzetekben. Arról mesélnek, mitől jó még most is a kapcsolatuk, és mit tesznek azért, hogy az az első, oly meghatározó érzelem megmaradjon.

Éva és András

Kristálytisztán emlékszem arra a hétfő reggelre, az udvaron álló tölgyfák sárgászöld leveleire, a mogyoróbarnára lakkozott lambériára, a szeptemberi langymelegre és a nyíregyházi gimi 16-os termére. A legjobb barátnőm lelkesen rontott be, levágta magát mellém, és az előttünk ülő két lány is hátrafordult élménybeszámolóra számítva: „Megtaláltam a nagy Őt” – mondta Éva, és mi hárman izgatottan hallgattuk a hétvége eseményeit. Egész konkrétan az történt, hogy belépett a helyi diszkóba, és meglátott ott egy helyes srácot. Az, hogy a most leírva elhamarkodottnak tűnő mondat nem csupán egy oxitocintól túltengő 15 éves kijelentése volt, arról jelenlegi helyzetük árulkodik.

Azért (is) szeretek Évával és Andrással találkozni, mert minden gesztusukból érződik, hogy 30 évvel a diszkós találkozás után is nagyon szeretik egymást.

Ezalatt a három évtized alatt András szakvizsgázott, Éva elvégezte a főiskolát, összeházasodtak, építkeztek, majd megszületett Andris és Évike. Közben Éva jogi diplomát szerzett, András pedig tűzoltóparancsnok lett. „Mi mindig is rajongva szerettük egymást, és nem volt kétséges egyikünknek sem, hogy a másik az igazi. Ha már ez világos, akkor tesz is érte az ember. Mi megfogadtuk egymásnak, hogy haraggal soha nem fekszünk le aludni. Mindig fontosabb volt a másik, mint az önérzetünk. Ha van titok, talán ez az szerintem. A szerelemben nincs és nem is kell győztes, nem kell harcolni az igazamért, mert fontosabb, hogy szeretem és ő is szeret.

Manapság azt látom, hogy mindenki harcol az igazáért, az önös érdekekért, önmegvalósítás, énkeresés folyik, holott önmagamat én mindig jobbnak láttam András szemén keresztül. Ő szépnek, csinosnak, szexinek, vonzónak látott és lát a mai napig. Mi mindig egymást akartuk boldoggá tenni, nem magunkat. Természetesen a jó szexet sem lehet kihagyni.” Kísértés mindig is volt, de számukra egyértelmű, hogy egymás mellett a helyük, így ezekre nemet mondtak, és soha nem kacsingattak kifelé. Sok kapcsolatot alapjaiban ingat meg és szakít szét a változás, az, hogy nem egyszerre, nem egy irányba fejlődnek.

András úgy érzi, ők mindig felemelték egymást, és ezért a változások mindig jó irányba mozdították a kapcsolatukat.

Szerinte elengedhetetlen a türelem, két gyerekük szerint pedig az az akarat, amelyet a szüleiken látnak: hogy ha probléma adódik köztük, azt meg akarják oldani, és nem söprik be a szőnyeg alá.

Elma és Salim 

Elmával és Salimmal Szarajevóban kerültem jó barátságba, és mindig lenyűgözött a köztük lévő szeretetteljes harmónia. Ők a város három és fél évig tartó ostroma alatt találkoztak. Elma tizenhat éves volt, a puskagolyó-ropogástól hangos, elbarikádozott utcákon jutott el minden reggel az iskoláig, és a körülzárt várost a szabad területekkel összekötő alagúton keresztül járt rizsért, tésztáért a családjának.

Vérzivataros időben csöppent az életébe a két évvel idősebb rendőrfiú.

1995. november 25-én házasodtak össze – azon a napon, amikor Daytonban aláírták a háborút lezáró békeszerződést. Pár év múlva a zöldkártya-lottó jóvoltából nyolc hónapos lányukkal csöppentek Amerikába, hogy ott új életet kezdjenek. „Úgy érzem, azért is működik olyan jól a kapcsolatunk, mert mindketten készek voltunk és vagyunk kompromisszumokra, és folyamatosan nyitottak voltunk a másikra, másfajta szokásokra, hiszen teljesen más háttérrel rendelkezünk. (Salim vidéken nőtt fel muzulmán családban, Elma pedig fővárosi, zsidó értelmiségi gyökerekkel rendelkezik) Különösen nehéz volt az az időszak, amikor Amerikába kerültünk huszonévesen egy pici gyerekkel, de ez a hatalmas horderejű változás erősebbé tette a kapcsolatunkat. A közös célok is mindig előremozdítottak minket. Azt hiszem, az őszinte szeretet, barátság, bizalom, megértés, és a kompromisszum a fő tényezői a jól működő kapcsolatunknak.”

Évi és Dávid

Évi és diplomata férje hatéves kisfiúkat nevelik külföldön. Ők is a tiniszerelemből jutottak el a házasságig, a kapcsolat 15 éve tart.  „Titok nincs, illetve mindenkinek megvan a saját kapcsolatára jellemző titka. A mienket is nehéz megfogni. A kapcsolatunk mesébe illő vonalat írt le. A kezdeti lángoló szerelem, az udvarlás, a rózsaszín köd, melyek miután még nagyon fiatalok voltunk, életünk nagy próbatételei előtt álltunk, és a szülő ház melegét még mind a ketten élveztük, nem is akartak szűnni. Talán ez is egy része a titoknak, ahogy a türelem és egy kapcsolat valamennyi stádiumának teljes megélése. Nem siettünk el semmit, a kapcsolatunk minden szakaszát élveztük, egymáshoz csiszolódásunk folyamatos és szinte láthatatlan volt. Máig sokat töltődünk azokból a kezdeti, udvarlós évekből."

A titok másik és szerves része a közös célok megfogalmazása, alakítása és tervezése. Így egyikük sem érzi azt, hogy az életünk bármely szakaszában is a másik céljainak alárendelve élnek, a céljaikat közösen határozzák meg, és azokért közösen, egyként küzdenek.

 „Nem beszélve arról, hogy így elkerüljük azt, hogy a másikban egy pillanatra is felmerüljön a féltékenység a másik sikerére.”

Egy szinte még gyerekkorban kezdődött szerelemtől eljutni a karrier csúcsáig és a több éve kitűzött célok beteljesüléséig, rengeteg lemondással jár. Sok erőre, türelemre, kompromisszumra van szükség. Ezzel eljutunk egy következő „résztitokig”; ki kell tartani amellett, akit életünk párjaként választottunk, bízni kell benne és a döntéseiben, segíteni őt, küzdeni egymásért és a közös életért.

„Mi is tudjuk, hogy nehéz, mi is fel akartuk már adni, de visszatekintve milyen jó, hogy nem tettük; mi együtt vagyunk egy igazi csapat, amelyik – minden viszontagság ellenére – folyamatosan győztesként kerül ki az élet nehézségeivel szemben folytatott harcból.”

Ők úgy érzik, semmit nem hagytak ki az életükből, és ez jól is van így.

Egyszer egy idős néni mondta nekem: »Ne feledd! Némely férfi, mind egyforma!«.

 Ez a mondat sokszor a fülemben cseng, amikor ezt a kérdést felteszik nekem. A barátaim közül a legtöbben másfajta életet éltek, mint én. De mély, baráti beszélgetéseink során ki-ki bújt, mindenki arra vágyik, hogy valaki olyat találjon, aki teljes szívből szereti, tiszteli, segíti, támogatja, akinek a kezébe nyújthatja életét és boldogan élhetik mindennapjaikat.”

Éva és férje szerencsések, hogy már fiatalkorunkban megtaláltak egymást, így a szingli élet és a fővárosi buliforgatag jó élményei mellett számos csalódástól, elkeseredéstől is megmenekültek.

„Az, hogy mi egymásra találtunk, nem tudom, a sorsnak vagy szerencsének köszönhető-e, de a nagy találkozást kemény munka követte és követi máig, mely ugyan nem mindig könnyű, de azzal, hogy mindvégig nagyon szeretjük egymást, mégis édes teher. Hálás vagyok, hogy az életem így alakult, a férjem is kitartott mellettem, amikor arra volt szükség, és hogy máig udvarol nekem. Örülök, hogy a kisfiunk egy ilyen – mára már kihalásban lévő – modellt láthat tőlünk.”

Jólesik ezeket a történeteket hallgatni, miközben nosztalgiával leöntött emlékeim között barangolok, hosszú téli séták hangulata jut eszembe, és az a lány, aki kettesével szedte a lépcsőfokokat a hatodik órát követő csengetés után…

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett szerzőnk írása, és szívesen olvasgatnál még tőle – vagy kíváncsi vagy, hogyan él egy amerikai-magyar család most éppen Kínában, akkor látogasd meg a Facebook-oldalát is!