–

A lány felállt egy székre, hogy levegyen a felső polcról egy könyvet, ami kellett a tanuláshoz. A fiú nézte, ahogy ágaskodik, a hosszú combját, a derékig érő haját, és azt kérdezte: – Híztál egy kicsit, ugye?

A lány keze magállt egy pillanatra a levegőben. Aztán kihúzta a könyvet a többi közül, és gyorsan leugrott a székről. A fiú felé fordult, és azt hadarta, hogy nem, dehogy, csak ez a nadrág olyan, mármint a szabása, hogy kövérebbnek látszik benne az ember.

A fiú felröhögött. – Aha, a nadrág tehet róla, Mazsola, persze… Nem is a csoki!

A lány szeme könnybe lábadt. Hónapok óta nem vett csokoládét. Nemcsak akkor fogta vissza magát, ha ott volt a barátja, és rászólt, hogy ne egyen édességet. (Inkább adja neki, mert a fiú bezzeg nem hajlamos a hízásra, sőt fel is kellene szednie pár kilót, amit a közelgő jogi felvételi miatt lestresszelt magáról.)

A lány is kövérnek látta magát különben. Kisiskolás kora óta igazából, de mióta ezzel a fiúval járt, azóta még inkább. Bizonyossá tette, hogy igen, jól látta, túl vaskos.

A fiúhoz képest pláne, ő vékony volt és inas, mint a hosszútávfutók. A fiút mintha tussal és vonalzóval rajzolták volna, egyenesekkel és hegyes szögekkel, a lányt meg inkább körcikkelyekkel és hullámvonalakkal, lágyabb volt és puhább, akkor is, ha koplalt.

A fogyással ráadásul az volt a baj, hogy ha sikerült is, a melle apadt, nem a csípője keskenyedett, és a fiú már alapállapotban is kevesellte, ami mellből neki, vagyis a lánynak adatott.

Nem mondta így, ezekkel a szavakkal, hogy kevesellne bármit, csak megkérdezte néha, hogy változik-e még a lányok teste 17 éves kor után. Meg időnként hosszas szemlélődés után sugárzó arccal kijelentette, hogy szerinte nőtt a lány melle azóta, hogy legutóbb látta.

Ezt akkor mondta, ha jó passzban volt.

Ha rossz kedve volt, akkor a fenekével foglalkozott. Vagy azzal, hogy mit ne vegyen fel a lány, mert nem áll jól neki szerinte. Vagy jól áll ugyan, de kurvás.

A két év alatt, amióta ismerték egymást, csupán egy testrésszel volt kétségkívül és mindig elégedett: a lány arcával. Arra azt mondta, hogy gyönyörű. Cifrázta is: gyhö-nyhö-rű. Olyannyira az – tűnődött –, hogy ha, mondjuk rátennék a lány húgának a testére, akkor egy tökéletes nő születne.

Gondolkodott a lány, vajon miért mond a fiú ilyen gonoszságokat őneki.

És azon is töprengett, így van-e ez mindig a szerelemben – vagy csak ebben van így?

Igaz, ő sosem mondta, de nem is gondolta, hogy mondjuk cseréljék ki a fiú fejét a bátyjáéra, és azt sem latolgatta, jobban nézne-e ki a fiú, ha gyúrni járna gyógytorna helyett, amire az anyukája küldte a kezdődő gerincferdülése miatt. De attól, mert neki jó volt a fiú úgy, ahogy volt, ahogy megismerte, attól még nem volt biztos benne, hogy ő így, nem soványan és nem nagy mellel, meg az összes hibával, amelyre a kapcsolatuk rávilágított, szerethető-e.

Nem volt rutinja ebben az egészben, eddig csak a rokonai szerették, akik persze biztos elfogultak, ki nem az a saját vérével? De a fiú idegen volt, és talán, ki tudja, az első, aki olyannak látta, amilyen valójában. És mert átléptek együtt egy csomó határt, ami korábban határ volt mind a kettőjüknek, miért is ne lehetne vele őszinte? Miért is ne mondhatná meg, hogy neki a vékonyabb, nagyobb mellű nők tetszenek, amilyen a lány húga példának okáért. Akin jól mutatna az ő feje, ugye.

Miért is kellene titkolnia ezeket a gondolatokat, ha már egyszer megszülettek benne? Kinek gyónjon, ha nem neki?

Ilyeneken töprengett a lány. Meg azon, hogy nem is szeretné, ha hazudozna a fiú.

Ő csókolta meg életében először. Az ő teste volt az első női test, amelyikben járt, leszámítva persze az anyjáét. Talán épp az összetartozás jele az, hogy őszinte tud lenni, olyan őszinte, mint egy gyerek.

A lány valahogy így iktatta azokat a mondatokat, amelyeket máshogy nem tudott.

Belebújt a könyvbe, amit előkeresett az imént. Egyetemre készült, egy másikra, nem arra, amelyikre a fiú, de azért tudtak együtt készülni, a felvételi tárgyak megegyeztek.

A fiú persze nem bírta sokáig a magolást, kezdte szedegetni le a ruhákat a lányról a kanapén, dünnyögött, bohóckodott, ott volt a keze mindenhol. A lány hagyta, nevetett, vágyott is rá, csak a fürdőszobába rohant ki gyorsan, zuhanyozni, mert a fiú pár hete célzott rá, hogy néha zavarja a szag. Mármint a szex közbeni. Kényes ugyanis a szaglása. Hogy más nők szaga is zavarta volna szex közben, vagy sem, azt ugye nem lehetett tudni, lévén nem voltak más nők. Így maradt a kétely: az orr problémás, a szag, vagy valami más, aminek egyikhez sincs köze?

Hogy ez kiderüljön, esély nem sok volt, mindenhova együtt mentek két éve már, mint a sziámi ikrek. A lány ment volna külön is,de a fiú nem akart, nem is volt kivel mennie, nem volt barátja, így nem érezte tisztességesnek a lány a váratást, a mulatást nélküle. Meg aztán a duzzogás se hiányzott utána.

Mondta egyszer, hogy belepusztulna, ha elhagyná a lány, mert ő a mindene. A lány pedig arra gondolt, hogy talán ő is belepusztulna, ha elhagyná a fiú, hisz nem szeretné senki ennyire, hogy belepusztulna, ha elhagyná, pláne ezzel a fenékkel, ezzel a mellel és ezzel a szaggal.

Rájuk esteledett közben. Összeszedegették a gyűrött ruhákat a padlóról, vártak kicsit, hogy ne legyenek olyan ordítóan pirosak, aztán a lány kikísérte a fiút a kapuhoz, várták haza vacsorára a szülei.

Kifelé menet odaköszöntek a konyhában teázgató asszonyoknak. Nem hallották, amint az anya büszkén odasúgja a barátnőjének: főnyeremény, orvosgyerek, úri fiú!

                 Kurucz Adrienn

 A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images