nemlányregény – második

Szőke nyár volt.

Hirtelen lett szőke, azt hiszem.

Még állt a berlini fal, még sehol sem voltam.

Sehol voltam.

17 évesen a jövőtől fél az ember. A magánytól, a veszteségtől, a bizonytalantól.

A gyerekkor végétől.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

17 évesen az utolsó nyárban reménykedik.

Akkor azt hiszi, 18 után véget ér a világ, mert vége lesz mindennek, ami menedéket ad.

Nekem két hetet adott. Nem menedéket, sokkal többet.

Ma tudom csak ezt már.

Az arcát már egy hétre rá sem tudtam felidézni. Azt mondják: biztos jele ez a szerelemnek.

Hogy bárhogy erőlködsz, feszülsz, szenvedsz, hánykolódsz, képtelen vagy megidézni. Szorítod a szemhéjad görcsösen, az egész tested feszül, annyira akarnád látni őt maga magadnak, de csak a fájó szürkeség jön, a ragyogás sosem.

Így voltam én akkor Barbara arcával.

Pedig szebb arcot nem láttam se előtte, se aztán soha már.

Szabadok voltunk.

Berlintől délre, egy tó melletti szürke egyetemi üdülőben, amely koszos-szürke volt kívül-belül, mint az egész értelmetlen keletnémet valóság, hiába takarították sovány, rövid hajú, bájtalan német lányok minden áldott reggel.

De a tó, az épület mögött, épp, mint a Solaris tava, életre hívott minden vágyat.

A tó kellett hogy életre hívja Barbarát is. Ebben biztos vagyok.

Ahogy abban is, hogy örökre ebben a szürke világban kellett volna maradnom, a tó mellett, hogy ne veszítsem el őt.

Már nem tudom, hogyan kezdődött.

Valójában azt sem tudom, mi.

Tudom persze, pontosan tudom, de a mostani fejemmel tudom csak, mikor egy enterrel együtt visszaváltoztam 17 évessé.

Gyerek volt. Felnőtt nő volt már.

Szőke volt, mint az egész áldott nyár, mert beszőkített mindent, beszőkítette a Sanssouci kastély termeit, beszőkítette a Spree minden hullámát, beszőkítette az S-Bahn síneit, az épületek fakó-koszos falát, Potsdam összes járdáját, a drezdai romokat, és beszőkítette a komor égboltot Berlin fölött.

Nem tudom, vártam-e jobban a reggeleket valaha. A felvágottak, a barna kenyér és az elviselhetetlen mentatea illatát. A mentatea illata azóta is mindig itt madlenkedik nekem. És repíti magával az eltűnt időt, s repíti hozzám őt.

És tényleg, nem is jött, hanem belebegett az üdülő éttermébe reggelente.

Mint egy fordított szellem, a teste volt ott, a lelke máshol kísértett. Végigsuhant az asztalok között, és suhanásában ott volt a végtelen irtózás ettől az egésztől. Menekülni vágyott, menekülni Berlintől, menekülni az anyjától, menekülni a gyerekkorától.

Ő menni, én maradni akartam, hát félúton találkoztunk.

Én belé kapaszkodtam, ő belém.

Saját világot csináltunk hát, amelyben nem volt hely senki másnak. Se szülőknek, se más kamasznak, akik velünk voltak ott. És féltékeny volt a bájtalan keletnémet lányokra, akik esténként, a szürkeség szürkévé takarítása után talán megváltást, talán szerelmet remélve fülembe sugdostak. De nem szerelemből volt féltékeny, csak a világunkat védte.
Én mégis hagytam, hogy a fülembe sugdossanak, mert 17 éves voltam és sehol.
Hónapokkal később a postaládából csak a bájtalanok levelei hullottak ki, az övé sosem.
Mégis ez a levélhullás volt a bizonyság, hogy mindez megtörtént velem.

Nyafka volt, szemtelen, vidám és mégis mindig szomorú.

Lehet, hogy ezt szerettem meg benne. Ezt a végtelen szomorúságot. A szája nevetett, feleselt, a szeme könnyezett. Talán mert a tó hívta ide. Az én tavam.

A tó vizét sírta.

Egy filmen látom magunkat. Kívülről, mint soha mással.

Csak színek vannak most, ahogy biciklivel suhanunk a keletnémet fák közt, mert a fák tudják bár, milyen levegőt szívnak magukba, és ők Wartburgok és Trabantok bűzét szívják, de a kedvünkért dacoltak vele.

Suhanunk és nevetünk, pont, mint két kamasz, akik megtalálták egymást.

Nagytotál vált közelit, és én látom Barbara aranyszőke haját, ahogy giccsesen lebeg.

És látom magunkat állni a semmiben, és érzem legbelül a múló pillanatot. 

És már nem látok én, csak érzek eztán.

Nincs meg már az arc, itt tűnik el bennem.

Érzem a kínt, amikor Potsdam utcáin, a Spree mentén vagy a Pergamon múzeum termeiben jár, s én nem találom őt. És érzem, ahogy mégis mellésodródom az Istar-kapu mellett, és sosem felejtem el az illatát.

És érzem, ahogy keresem a tömegben az alakját, és mindenkiben őt vélem látni.

És azóta is mindig, amikor keresek a tömegben egy lányt, mindig őt keresem, és ma sincs olyan, amelyben ne hinném, hogy ő ott van.

És már látom a saját ostoba arcom, amikor hónapok múltán a Kálvin téri mozgólépcsőn szembejön.

És érzem a gyomorom összeszorulni, amikor levelet írok neki.

Mindent érzek.

Ma vagyok 17 éves.

Ma 17 éves vagyok.

Mindig 17 leszek.

És tudom, ha ma felkeresném a tavat és mellette a szürke üdülőt, megjelenne nekem újra ő, de akkor már biztosan nem mennék el a tótól.

Fürödnék a könnyeiben.

Örökre.

Ő volt az első, aki elhitette velem, hogy vagyok valaki.

Ő volt az első, akivel minden percét élveztem az együttlétnek.

Ő volt az első, aki feleselt velem.

Ő volt az első, akit megnevettettem.

 

Ő volt az első szerelmem.

 

(péter)

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Ryan Moreno