–

A számok ereje

Első szerelmemmel a rózsaszín felhők borította gimnáziumi évek alatt alaposan elterveztük a jövőnket: négy gyerekkel, kisvárosi házikóval, orvos-tanár életpályamodellel, és pár évig úgy tűnt, szépen haladunk is az „illik” kategóriás célok megvalósítása felé. Tizennyolc évesen nem kis fejtörést okozott a félelmetesen távolinak tűnő huszonharmadik születésnapom, az egyetemi diplomám megszerzése és az első baba érkezésének időbeli összehangolása. Szerencsére az élet és az úton kapott leckék szépen megtorpedózták a terveimet, és a jövőmet erősen kontrolláló igényemen is finomítottak némiképp. Alig 23 évesen nem bántam, hogy nem a diplomaosztómról mentem át a szülőszobára csak azért, mert valamiféle arctalan, ködös homály fedte társadalom, életkorhoz rendel fontos életeseményeket.

De akkor még én sem sejtettem, hogy az én esetemben semmi nem úgy történik majd, mint ahogy az „illene” – és nem csak az én akaratomból.

A leendő férjem, a sors, a csillagok, de még az öcsém sem segített abban, hogy konvencionális keretek között folyjon az életem.

Először is, itt van az imádott kisöcsém. Ő pusztán nem tulajdonított nagy figyelmet annak, hogy „nem illik” beelőzni az idősebb lánytestvért, és 19 évesen csak úgy uk-muk-fukk megnősült. Nagymamám, szegény aggódott is, hogy „mit gondolnak majd az emberek”, hogy először a fiú nősül, ráadásul még fiatalabb is, pedig az idősebb lány pontosan előadósorban van, és majd szégyenbe’ marad. Pedig szegény ő sem sejthette, hogy még tizenhárom évig maradok pártában. Közben az össztársadalmi aggodalommal párhuzamosan a Pestre költözésemmel, kinyílt számomra a világ. Gangos házak albérletei, izgalmas munkalehetőségek, mély barátságok, romkocsmák, másoddiploma, Camino, életem meghatározó szerelmei, spiritualitás, mindez intenzív önismereti kurzussá összegyúrva, jócskán kiszorította a fejemből azt, hogy mi is „illik”. Kudarcokkal tarkított szingli éveim, félresiklott kapcsolatok, munkahelyi kiteljesedés mellett, igen távol kerültem a tizennyolc éves önmagamtól, aki a körmét rágta, hogy huszonhárom évesen nem csúszik-e ki az időből.

De ekkor már nem az érdekelt, hogy mikor szülök, hanem az, hogy kinek, így a bűvös 28-as határidőt én bizony nem tudtam abszolválni.

Már csak azért sem, mert valamilyen furmányos okból kifolyólag, a férjem sem nagyon iparkodott a húszas éveim derekán megjelenni, és jó tízezer kilométerre élt tőlem. A harmincharmadik születésnapom után toppant be az életembe, így legalább hat évet késett. Ráadásul nem egy „ajtóstul rontunk a házba”-típus, és mivel nagyon jól éreztük magunkat a kapcsolatunkban, így megismerkedésünk után hat évvel érkezett meg a lányunk. De ezt egyáltalán nem bánom.

A nagymamám nemcsak aggódott a sorsom miatt, hanem sok mindent tanultam tőle arról, hogy mit illik és mit nem. Ilyesmi rémlik az íratlan illemkönyvéből. Illik a liftben köszönni. Illik az idősebbet előre engedni. Illik kisgyerekes anyukának átadni a helyet a buszon. Illik megköszönni, ha kapsz valamit.

A saját tapasztalataim alapján, a kéretlen tanácsok tengerében, a „Mikor mégy már férjhez?” jellegű kérdésekkel teletűzdelt szingli éveim alatt körvonalazódott, hogy mi az, amit én írnék bele egy illemkönyvbe. Szerintem nem illik mások életébe beleszólni, nem illik megkérdezni, hogy mikor jön a baba/a második vagy a harmadik. Nem illik más zsebébe turkálni, nem illik az anyukáknak a buszon beszólni, hogyan neveli a gyerekét… de leginkább nem illik másnak megmondani, hogy mikor illik szülnie.

Ha szívesen olvasnád még szerzőnk egyéb írásait, mindenképp csekkold a Facebook-oldalát is! 

Trembácz Éva Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ kupicoo