A címben idézett dalt Kalmár Pál énekelte valamikor régen, a zenét és a szöveget pedig Erdélyi Mihály írta. Én meg a Kispipacsból ismerem, bár, mondjuk, ennek a zongorabárnak már nem ez a neve, de nekem örökre Pipacs marad. Régen nagyon sokat jártam oda, most már inkább csak keveset. Pedig, ha létezik olyan hely, ahol mindig boldog voltam, az a Pipacs volt. Egy régi barátom mutatta meg nekem, ott mindig csak régi nóták, sanzonok, operettek szólnak, Füzy Gabi bácsi énekel és zongorázik, néha átveszi a közönség közül valaki a mikrofont. Az összes dalnak tudom a szövegét, némelyiket annyira jól, hogy ha álmomból felkeltenének, akkor is kívülről fújnám.

Volt sok szülinapom is a Pipacsban. Voltak szerelmeim is a Pipacsban. Éjféli, pezsgőbuborékos randevúk, vörös, kopottas bársonyülőkék, kicsi asztalok, rossz minőségű virsli tescós mustárral, szikkadt kenyér, mindezek vacsorára, viceházmesterek és drágán megszámított stampedli vodkák. Közben Gabi bácsi a kárpittal letakart zongoránál, öregek és fiatalok, ismerősök, ismeretlenek, ismert emberek. Volt, hogy Janza Kata is énekelt ott vagy Balázs Andi, mindenkinek megvolt a száma, az enyém például a Csárdáskirálynőből a Te rongyos élet, amit erővel, zakatolva kell énekelni.

Te rongyos élet, bolondos élet!
Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?
Te rongyos élet, bolondos élet!
Leszokni rólad, Istenem milyen nehéz!

Mondjuk, az életről is le lehet szokni, csak minek?

Ha az életre gondolok, mindig visszagondolok nagyanyámékra, akik csak annak éltek, hogy nekünk jó legyen. Azért keltek fel mindennap, azért dolgoztak, hogy a „gyerekeknek” oda tudják adni. Spóroltak egész életükben, mindent félretettek, semmit nem költöttek magukra, nem újították fel a konyhát meg a fürdőszobát sem. Ha ott aludtam náluk, és engedett nekem mama vizet a kádba, akkor hosszasan kapargáltam a fürdőkád alján lévő rozsdás csíkot, és egy csomó mindent elképzeltem közben. Például, hogy az a sötétbarna csík egy olyan lefolyóba vezet, ahol mindenféle ocsmány szörnyek laknak.

Aztán meg kiderült, hogy a világban nem az elképzelt dolgoktól kell félni, hanem olyasmiktől, amiket elképzelni sem bírunk.

Harminc évvel ezelőtt, ott a fürdőkádban még egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen életem lesz. Egyáltalán nem gondoltam semmire az élettel kapcsolatban. Emlékszem, amikor nagyapám haldoklott, gyorsan férjhez akartam menni, hogy még ott legyen az esküvőmön. Ekkor voltam tizenhárom éves. Sokszor mentem akkoriban anyával sugárra, amikor vitte nagyapámat, sokszor ültem vele a kórházban, amíg őt sugarazták. A halála után nem sokkal láttam egy embert a híradóban, akit nagyapámmal egyszerre kezeltek, és gigantikus méretű daganatot operáltak ki a gyomrából. Annyira rossz volt a helyzete, hogy senki nem jósolt neki semmit, de mégis túlélte, ezért a tévé is hírt adott róla. Akkor egyáltalán nem értettem, miért nem a nagyapám menekült meg, akinek sokkal jobb esélye volt a gyógyulásra. 

Miért hal meg az egyik, miért él a másik? Isten tudja csak. 

Három évvel ezelőtt, éppen ezen a napon azzal hívott fel az orvosom, hogy eltűnt a tumor a csípőmből. Korábban azt mondták, csak egy százalék esély van erre. Meg azt is mondták, fogalmuk sincs, hogy csináltam. Én sem tudom amúgy. Ezt is csak az Isten tudja. 

Ha valaki azt kérdezi, hogy lehet megmenekülni a haláltól, akkor azt mondom neki, hogy nem lehet. Egyszer én is meg fogok halni, egyszer mindenki meg fog halni, de tényleg… mindenki, még olyan emberek is, akikről ezt el sem tudjuk képzelni.

Például meghalt nagyanyám is, pedig róla azt hittem, hogy örökké élni fog, de mondjuk, anyámról meg a Novákról (Péterfy-Novák Éva – a szerk.) is ezt gondolom most. 

Ha valaki azt kérdezi, hogyan éltem túl, akkor azt tudom neki mondani, hogy le kell szarni a halált. Minek idegeskedni olyan dolgon, ami úgyis bekövetkezik? Az ellen úgysem tudok tenni, hogy soha ne haljak meg, mert nem abban a filmben vagyok, amiben Meryl Streep meg Goldie Hawn megisznak valami varázsszert, és azután képtelenek lesznek itt hagyni a földi létet. 

Azt viszont tudom befolyásolni, hogyan éljek addig, és mikor jöjjön el a halálom. Például tudok figyelni az utakon (persze, ha valaki más nem figyel, akkor megszívtam). Vagy tudok figyelni arra, hogy sportoljak és egészséges ételeket egyek. Vagy edzés után elmenjek szaunázni. Vagy mindig kimondjam, ami bánt. Vagy ne idegeskedjek a politika miatt. Vagy szeressek jobban és figyelmesebben másokat. Vagy segítsek valakinek, aki rászorul. Vagy legyek kedvesebb. 

Ezek amúgy mind tök nehéz dolgok. 

Amikor három évvel ezelőtt az orvosom felhívott, hogy hát, akkor eltűnt a tumor, nagyon boldog voltam, és az egy órán keresztül tartó sírós eufória elmúltával rendesen megijedtem. Hát, tessék, akkor most itt maradok, ki tudja, még meddig, de akkor ez hogy is lesz most? Ott voltam egy romhalmazként, kopaszon, nem tudtam járni, negyven kiló voltam, kilátszott a bordám, iszonyúan fájt mindenem, a gyomrom kikészült, nem tudtam enni, és másokra voltam utalva. 

Hogy fogok én most élni így? Fel fogok ebből épülni maradandó károsodások nélkül? És különben is, el tudom felejteni ezt az egészet, ami történt? A rákból – úgy tűnik – ki lehet gyógyulni, de abból a rengeteg fájdalomból felépülhetek? 

Nem tudom mindenre a választ. Az a három év, amíg beteg voltam, mindig az életem része lesz. Ahogyan a halál is. 

Kicsit úgy élek most, hogy ki akarom szippantani a jót, megtenni, amit még meg lehet. Jól akarok élni, jól akarok lenni, jókat enni, inni, szeretni, figyelni, tanulni. 

Jó gyorsan eltelt harminc év a rozsdás aljú fürdőkád óta. Jó gyorsan eltelt ez a három év is az első negatív leletemtől számítva. Jó gyorsan itt lesz a többi is. Ez tuti.

Értitek már a dalt? 

„Az ember, egy porszem, nem látja meg senki, 
és mégis a porszem tud csak ember lenni.”

Szentesi Éva