Szia, anyu, képzeld, a minap azt kérdezte tőlem egy orvos, hogy nálad ez hogy volt. Mert ez a dolog öröklődik. Nem tudom, válaszoltam neki, mert anyám nem öregszik, legalábbis én öregebb vagyok nála. Nem tudom, nálad ez hogy volt. Olyan sok mindent nem tudok rólad.

Például azt, hogy végül mi történt volna azokkal a ráncokkal az orrod két oldalán a szád sarka fölött, amiket, azt hiszem, mosolyráncoknak hívnak, és te gyűlölted őket, kétszer két ujjal húztad az arcodon a füled felé a bőrt, hogy kisimuljanak, miközben én a fürdőkádban ültem, és a végén már nevettem. Megpróbáltam megkeresni a hivatalos nevét azoknak a ráncoknak, de amikor beütöttem a keresőbe, csak botox-oldalak jöttek fel, és ezek a ráncok nem szerepeltek a térképszerű, rajzolt női arcokon, csak azok, amelyeket hatékonyan lehet botulinum toxininjekciókkal kezelni. Képzeld, kiderült, hogy ide nem nagyon szúrnak, de ha mégis, mert a páciens ragaszkodik hozzá, akkor az arc tulajdonosa olyan furcsa, mackószerű ábrázatot kap, amilyet gyerekkoromban rajzoltam. Mintha egy fogorvosi tampont szorítottak volna be a felső ajkak alá. Azon gondolkodom, hogy te vajon botoxoltatnál-e… de nem tudok erre válaszolni.

Idén lennél hetven, és közben huszonöt éve nem vagy már. Amikor negyvenöt lettem, és túléltelek téged, úgy éreztem, belehalok. Sosem hiányoztál még annyira, mint akkor. De lehet, hogy bele kellett halnom abba az évbe ahhoz, hogy… szóval bele kellett halnom. 

Képzeld, anyu, most negyvenhét vagyok, és az elmúlt két évben felnőttem. Előbb belehaltam, de aztán tényleg felnőttem.

A pajzsmirigyem még nyögi kicsit, de jól vagyok. Tudom, ki vagyok és hol tartok, és arról is van már sejtésem, hogy hová megyek. Úgy örülnék neki, ha magammal vihetnélek. Ha elvihetnélek magammal. 

 

Vettem egy talpalatnyi földet, anyu! Egy szőlőhegyen, az Isten szeme sarkában. Mára, azt hiszem, megbarátkoznál azzal, hogy előbb-utóbb mégiscsak kimegyek abból a városból, ahová olyan nagyon vágytál vissza, de végül csak az utolsó hónapokra sikerült hazatérned. Visszajöttél meghalni, mert stílusod az mindig volt. Azt, ugye, tudod, hogy most jönnél velem arra a talpalatnyi földre, ahol még nem lehet ott aludni, mert nincs hol, előtte életet kell lehelni az omladozó falakba. De mennénk és gereblyéznénk a nagy diófáról lehullott tonnányi avart a napsütésben. Amikor megfáradnál, leülnél a ciszterna peremére, és rágyújtanál egy piros malbira, én meg kiborulnék, hogy miért kell hetvenévesen is dohányozni, de te csak röhögnél, hogy hiszen hetvenévesen kell csak igazán dohányozni. Közben néznéd a Balatont a domboldalból, és elismerően nyugtáznád, hogy így jó a tónál lenni, hogy az ember ránéz a szőlőhegyről, és hagyja, hogy bemásszon a víz kékeszöldje a membránjai közé, és úgy szétfolyjon ott, mint a meleg viasz. Megnyugtatna a víz látványa, mert mindig vízpartra vágytál… vagy az én vagyok?

Látod, összefolyok veled végül. Sosem szerettél belemenni a Balatonba, mert viszolyogtál a lábujjaid között felbugyogó iszaptól. Képzeld, anyu, én sem szeretek belemenni a tóba. De ránézni az Öreghegyről, miközben a lombseprű nyelét támasztom… azt már igen.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Itt fogok írni, itt fogom újra megtalálni a szavakat, amiket elloptak tőlem. De az is lehet, hogy én adtam, önként és dalolva, akkor, amikor egy nagy lüktető seb voltam, és ömlött belőlem a fájdalom.

Mára visszaszereztem őket, anyu! Itt vannak bennem újra a szavak, buborékok a nagy nyomású palackban. Picit erősen csavarta rá valaki a kupakot, attól tartok, ha sikerül lecsavarnom, majd hangos szisszenéssel lőnek ki, mint Igalban a papiéknál a szifonból a levegő, ahol mindenki próbálta megúszni, hogy neki kelljen szódát csinálni, ezért nagyon óvatosan eresztettétek a pohárba a vizet, nehogy nálatok kezdjen el köhögni a cső. De egyszer úgyis elfogyott, és akkor a szerencsétlenül járt családtag hangos szentségelés közepette kikiabált a függöny mögül, hogy na, már megint nálam fogyott el a szóda, és ezt követte az a szisszenés, ahogy a maradék széndioxid kiszökött a patronból. Közben a mami – aki naponta kétszer járt templomba – belepirult a spejzból kiszűrődő szentségelésbe, és a zsebéhez nyúlt, ahol mindig tartott magánál egy rózsafüzért.  

 

Olyan jó volt gyereknek lenni, mert nekünk akkor nem kellett szódát csinálni, csak tölteni és inni, mintha nem lenne holnap. De én felnőtt lettem, anyu, és a múltkor az orvosnál, amikor mindent átvizsgáltak rajtam, a családi kórtörténetről meséltem, amelynek legmélyebb fejezete te vagy. Végül felpezsegtél a felszínre, megérkeztél hozzám, mellém, belém, ott vagy a helyeden. Sine morbo.

Én pedig mára megszülettem újra, magamat kellett megszülnöm, mert te nem voltál itt. Így aztán szülőcsatorna híján egy tű fokán húztam át magam, a hideg acélhuzal lehántotta a fonalról a fölösleges rostokat. A cérna végére csomót kötöttem, beletekertem minden gyászomat. Nem megy már sehová a fonál, biztosan tartja magát a varrás az anyagban.

Képzeld, anyu, nem is téged kellett elgyászolnom, hanem titeket! Kettőtöket, apuval, azt az emberpárt, akinek az életemet köszönhetem, és akik megbonthatatlan egységében tizenhat éves koromig vakon hittem.

El kellett gyászoljam a sebezhetetlenséget, a megbonthatatlanságot, a biztonság nagy szakítószilárdságú és mégis puha takaróját. Meg kellett találnom azt a tizenhat éves gyereket, és betakarni újra. Sikerült, anyu, képzeld, sikerült! Ott a csomó a fonal végén, benne ti ketten apuval, benne én is a magam sorsával, sűrű szemű varrásban a fonal, ott van a tű is a végén, nem akarom levágni, hordozlak titeket magamban, befűzve a tűbe, aminek fokán át megszülettem. Milyen átkozottul melodramatikus, igaz? Imádnád. 

Mindenszentek van, és azon gondolkodom, vajon mit lehet írni valakinek, akinek semmi nem volt szent, csak az ember. 

D. Tóth Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/leminuit

D. Tóth Kriszta