Filákovity Radojka: A sötétséget felváltja a fény – WMN-naplók
Mindig is a húsvét volt a legkedvesebb ünnepem; egy új szakasz kezdetét élteti, a virágzást, az örömöt – magát az életet. Nem számít, hogy az ember vallásos vagy sem, ennek az ünnepnek a szellemisége mindannyiunké, és sosem volt még nagyobb szükségünk rá, hogy összekapaszkodjunk benne. Fontos, hogy a sok fájdalom ellenére ne adjuk fel a reményt – még akkor sem, ha ez most rettenetesen nehéz. Filákovity Radojka írása eredetileg tavaly, egy hasonlóan nehéz időszakban született, és talán ma is sokat tud adni. Újraolvasó.
–
Az emlék távoli, még a gyerekkoromból való. Gyertyák pislákolnak a sötétben, meleg körvonalat rajzolnak az arcok köré. Hajnali fél három van, a falu még alszik. A csendet távoli harangszó töri meg. Alig tízen vagyunk a templomkertben. Nem tudom, hogy az ólmos fáradtságtól vagy a csípős hajnali hidegtől reszketek-e. A gyertya lángjához közelítem a kezem, hogy átmelegítse kicsit. Ortodox szokás szerint hamarosan elindul a feltámadási körmenet. Ott állok a sötétben. Nem tudom, mi van előttem, és azt sem, hogy mi vár a következő lépésnél. „Krisztus feltámad halottaiból, halálával győzedelmeskedik a halál felett” – énekeljük. Mire a szertartásnak vége, a sötétség visszahúzódik, és felkel a nap.
A falumban már biztosan elkezdtek virágba borulni a fák; az új élet jelei egyre látványosabban törnek utat maguknak. Az orromban érzem a tavasz otthoni illatát, a madarak énekét. A békém, a családom, a szülőfalum – messze tőlem. Sehol sem érezhető jobban a természet és az ember összhangja, az, hogy milyen elszakíthatatlan és ősi kötelékkel vagyunk egymásba huzalozva, mint falun. Ez valahogy mindig megnyugvással töltött el, hogy az egész életünk egy természetes rend, ciklikusság alapján folyik. És hogy ebben a nagy rendszerben nem vagyunk egyedül.
Sosem volt még ennyire nehéz önfeledten ünnepelni az életet, mint most, amikor beborít minket a sötétség, a bizonytalanság és a félelem. Amikor a szorongás, a másik hiánya, a sok halál és fájdalom olyan sűrű hálót fon a mindennapjaink köré, hogy sokszor attól félek, sosem fog ereszteni.
Lehet-e valódi ünnep az ünnep, amikor ennyi fájdalom kíséri?
A sok apró gyertya fényére gondolok a templomudvarban. Mélyen vagyok, de újra és újra rájövök, hogy a sok szörnyűség, halál és félelem ellenére nem tudok nem remélni, hogy súlyos veszteségek árán is, de egyszer véget ér ez a rémálom.
Hogy nem lesz több áldozat. Hogy egymásba kapaszkodva valahogy kilábalunk a bajból, és ennek az egésznek a hagyatéka nem tesz tönkre minket végérvényesen. Hogy sokkal több empátiával tudunk majd lenni a másik iránt, mint most. Hogy el tudjuk majd gyászolni, azokat, akiket elvesztettünk; hogy lesz lelki erőnk elfájni a fájdalmunkat. Hogy fel tudunk majd állni, és felsegíteni azokat, akiknek maguktól nem megy. Hogy önáltatás és hazugság nélkül képesek leszünk szembenézni önmagunkkal, és lesz bátorságunk változtatni, ha kell.
Mi lesz igaz ebből és mi nem? Megbocsájtást nyerünk-e és sikerül-e magunknak is megbocsájtanunk? Nem tudom.
Most még beborít a sötét. Nem látom, mi van előttem, és azt sem, hogy mi vár a következő lépésnél. De ott a gyertya a kezemben. A szemem előtt pislákol a lángja. Közel tartom a tenyerem hozzá, érzem, ahogy melegít – a remény.
Élek.
Lélegzem.
A fák kopár ágai lassan teljesen virágba borulnak.
Eljött a húsvét, az újjászületés.
Újjá tudunk majd születni a sok fájdalom után? Megtisztulhatunk a könnyeinkben?
Eljött a húsvét, az élet ünnepe.
Várom, hogy felkeljen a nap, és a sötétséget végre felváltsa a fény.
Reményteli húsvétot kívánok mindenkinek!
Filákovity Radojka
