– 

„Flörtölök, tehát nő vagyok.” (Mondhatta volna Descartes felesége is.)

„Állandóan flörtölök. Imádom a férfiakat! Nem hiszem, hogy tudnánk nélkülük boldogulni” – jelentette ki Nina Simone, én pedig nem tudok eléggé bólogatni mély egyetértésemben. Intenzív életigenlőként ugyanis rettentő mód szeretem a játékos dolgokat, az emberi viszonyrendszerben pedig a flörtnél könnyedebb, bohókásabb, kellemesebb dolgot el sem tudok képzelni. Hiszen mennyi pajkos erotikát bele lehet sűríteni egyetlen pillantásba, egy hirtelen lesütött tekintetbe, egy kacér mosolyba, egy kis szempillarebegtetésbe, egy nevetésbe, egy-egy jól odaszúrt megjegyzésbe!

Szerintem a flört az olyan, mint egy tánc, ami felpezsdít és kiragad a hétköznapok szürkeségéből. És ahogy a táncban a lépéseket, a kacérkodás művészetét is meg lehet tanulni, nem mindenkinek megy magától… És sajnos nem is mindenkinek sikerül elsajátítania a szofisztikált technikákat. Arra a szőrmók, kissé ápolatlan bölcsész fiúra például egészen biztos, hogy ráfér a pallérozódás, aki hosszan meredt a vele szemben ülő lányra a Széchenyi könyvtár büféjében a gombakrémes melegszendvicse fölött, majd határozottan áttolt neki az asztalon egy cédulát, melyen ez állt:

„Ha leszopsz, megbaszlak.” (Igaz történet, esküszöm.) De hát úgy tűnik, a kulturált kokettáláshoz is elengedhetetlen némi intelligencia.

Kő kóla, gecc?

Szóval távolról sem a verebekre való ágyútűzre gondolok kacér flörtölés címen. Hanem arra a finom játékra, ami két ember között kialakulhat a villamoson, egy társaságban vagy a hentespult két oldalán. Nem ígéret ez semmire sem, csupán a felismerése és az elismerése a másiknak. És éppen ez a flörtölés művészetének egyik nagy szabálya: nem kell többnek lennie pillanatnyi pajkosságnál, egy félig lefüggönyözött lakásba hirtelen betörő szivárványos fénycsóvánál. Hiszen a játék is csak úgy jó, ha mindketten tisztában vannak a szabályokkal és a határokkal. Erkölcstelen és narcisztikus dolognak tartom, ha valaki olyan érzéseket kelt másokban, amiket távolról sem áll szándékában viszonozni.

Apró, kedves ajándékként viszont mindig van létjogosultsága a flörtnek, hiszen nem kerül semmibe, és nincs is korhoz kötve. Flörtöltem én már háromévesen, csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják, amikor derékig kilógva a dédnagymamám kaposvári konyhaablakán igyekeztem szóba elegyedni bárkivel, aki elhaladt előttem az árnyas utcákon. És flörtölt az akkor még kis pupák húgom, aki szinte beszélni sem tudott, de amikor kettesben hagytam a pasimmal egy fél percre, arra értem vissza, hogy épp a szőke haját csavargatja kacéran, miközben a fiú szemébe nézve azt rebegi: „Új órád van? Még nem is láttam…”.

És a lassan kilencvenéves nagymamám is nagy flörtbajnok

– bár most biztos agyoncsapna, hogy ezt itt kiteregetem – de láttam én már őt kirúzsozva, tip-top kis ruhában, dizájner banyatankkal a piacon kedélyesen kokettálni zöldségessel, hentessel, meg az arra tévedt vízóra-leolvasóval.

Lehet flört nélkül is élni persze… csak nem érdemes

Ám meggyőződésem, hogy amilyen habkönnyű dolog a flörtölés, olyan fontos is egyben. Egy kacsintással, egy szexi mosollyal, egy kacér félmondattal kölcsönösen visszajelzést adhatunk a másiknak, megerősíthetjük férfiúi vagy női magabiztosságában és önbecsülésében, és az ő tekintetében a saját vonzó mivoltunkat is megpillanthatjuk egy percre. Egy lehetőséget, egy kedvességet, egy „mi lenne, ha”-t, ami épp attól jó, hogy nem kell feltétlenül tovább vinni. Általa mégis érezheted, hogy vonzó nő vagy, illetve jó pasi, akit észrevesznek, értékelnek. Ezek az apró visszajelzések szerintem ugyanolyan fontosak az életben, mint egy péntek esti lazulás vagy a barátnőddel való pletykálkodás egy kávé mellett.

Kacérkodhat-e Zöldszemű Szörnyné?

De mi van akkor, ha az ember párkapcsolatban él? Ha elvileg és hivatalosan nem lenne feltétlenül szüksége pozitív, kívülről jövő megerősítésre a „jócsajságát” illetően? Akkor hagyjuk csak a kacér mosolyú postást másra, csengessen akárhányszor?

Bár nekem egyértelműnek tűnik a válasz, pontosan tudom, milyen ingoványos talaj lehet ez egy kapcsolatban, főleg, ha az egyik fél hajlamos a féltékenykedésre. Nekem is volt már olyan viszonyom, amiben jó időbe telt rájönni, hogy nem én vagyok feslett céda, ahogy a csávóm gondolta (és volt szíves az orrom alá dörgölni megnyugtató rendszerességgel), hanem az ő kisebbrendűségi komplexusa öltött egyre nagyobb mértéket a féltékenykedésben. Idővel én lettem a kis balga, naiv teremtés, aki nem veszi észre, hogy a mosolyával milyen illetlen gondolatokat ébreszt a férfiakban, és aki magakellető módon bájcseveg mindenkivel. Ehhez nem is kellett más aztán, mint még egy tekintélyes adag duzzogás és sanda pillantások nyílzápora, hogy idővel leszokjak a mosolygásról és a flörtölő társalgásról is. És ez nemcsak azért veszélyes művelet, mert óriási hiba kiirtani valakiből a játékosságot. De egy idő után már otthonról sem kaptam semmi pozitív megerősítést, így két szék között a pad alá hullva hízhattam bele búsan az elmagányosodásba.

Fogadjunk, azt hitted, ebben majd nem lesz RG! Ha. Ha. Ha.

A flört az egy tánc…

…írtam, és tartom is magam hozzá. Ezer éve hallottam a rádióban egy nő beszámolóját a dél-amerikai tangó tanulmányairól. Ő mesélte, hogy péntek esténként mindenki kicsípi magát – kortól függetlenül –, az idősebb, egyedülálló nénik ugyanúgy felkenik a vörös rúzst és magukra cibálják a legszebb szoknyájukat, mint a középkorú házasok, és elriszálnak virággal a hajukban a helyi tangó klubba, hogy ott rongyosra koptassák a cipőjüket a világ legkifinomultabban erotikus táncával. Párok is mennek, házasok és szerelmesek, ám a szabály az, hogy a csajoddal, pasiddal összesen egyszer táncolhatsz, aztán irány a többi ember.

Nem is tudok ennél szebb formát elképzelni a közösségi flörtölésnek, ahol minden a nyílt színen zajlik, a másik szeme előtt, ilyen izgalmasan, kulturáltan tálalva.

Egészen biztos vagyok abban, hogy (ha magaddal rendben vagy) elképesztően szexi tud lenni, hogy látod a párodat egy másik emberrel táncolni, ha érzed, hogy másoknak is tetszik, és pontosan tudod, az este végén mégis veled fog hazamenni. Boldog az, aki úgy tudja szeretni a másikat, hogy nem fojtja meg, nem sajátítja ki, nem formálja át, hanem együtt tud élni az ő és a másik szabadságával. Mert anélkül meg mégis… mi értelme van?

 

Fiala Borcsa

Képek: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás:Getty Images/ Thomas Barwick