Hogyan vette el a NER az életemet?

–

Tizenhat évvel ezelőtt volt olyan barátom, aki ugyan nem szavazott a Fideszre, de reménykedett: hátha jóra használják majd az akkor először megszerzett kétharmadukat. Hiszen erős felhatalmazást kaptak, s ezzel akár az ország javát is szolgálhatták volna. Én már akkor is kételkedtem ebben, de érdekes volt eljátszani a gondolattal: mi van, ha ezek a fiúk mégis tesznek majd valamit az országért. (Hozzáteszem: sok másik barátom rájuk szavazott, és ők valóban reménykedtek ebben.) Szerintem nem így lett. Az ország lejtmenetben van, és a politika soha nem látott mértékben férkőzött be az emberek hétköznapjaiba.

Tizenkét éve még volt buborékom, de mára eltűnt. Először csak a lábát dugta be a résen a rendszer – mint a farkas a kecskegidák házában –, de ma már teli bendővel terpeszkedik bent a buborékházamban. Lássuk, hogyan jutott be!

Először egy barátom kényszerült szakmát váltani (!), mert bár nem állami intézménynél dolgozott, a szakterülete fontos volt a politikának, ezért elkezdtek beleszólni a munkájába. Végül úgy döntött: ő nem szeretne így élni. Ezért, bár szakmailag elismert volt, otthagyta a munkáját. Leírva ez könnyed sztorinak tűnhet, de elképesztő, hogy egy ilyen megtörténhetett már tizenkét évvel ezelőtt. Akkor viszont még mondhattam magamnak: ó, hát én nem ilyen szakmában dolgozom, az én buborékom még megvan.

Aztán iskolát kellett választanom a gyerekeimnek. Ami egyáltalán nem egyszerű. És vastagon összefügg az oktatáspolitikával. Mert az államiban a meg nem becsült pedagógusok fáradtan próbálnak teljesíteni. Rettenetes tankönyvekből tanítanak, és követik az értelmetlen NAT-ot. Alapítványi iskolákba viszont lehetetlen bejutni. A végtelen hosszú várólistákon vagy tetemes pénzösszeggel, vagy szuper kapcsolatokkal lehet előre ugrani. És persze az alapítványiak sem tökéletesek – sőt. Minden iskola kompromisszum ma Magyarországon, legyen az állami vagy alapítványi. Amikor az egyik gyerekem osztályában nehézségek voltak, komolyan felmerült, hogy elvisszük máshova. De hova? Esélyünk sem lett volna másik alapítványira. Ezért felhívtam az államit, de megint elment tőle a kedvem… Sakk-matt. Úgy éreztem, hogy a kormány elvette a jövőmet, a gyerekeim jövőjét.

Aztán a kormány szépen elkezdte elvenni a jelenemet is

Az országra ömlő európai uniós pénzekből hihetetlen fejlődést lehetett volna elérni az elmúlt tizenhat évben: lehetett volna prosperáló gazdaságot teremteni, akár bevezetni az eurót. És akkor talán nem lett volna ekkora infláció. Az én fizetésem pedig ma nem érne jóval kevesebbet, mint öt éve. 

Pár éve állást kellett keresnem, de nagyon nehéz volt nem NER-es céget találnom. Amikor én elvégeztem az egyetemet, rengeteg jó vállalat volt Magyarországon: jó vállalati kultúrával, mindenféle wellbeing-programmal. Rengeteg lehetőségből lehetett választani. De ma az iparágak zömét NER-es cégek uralják, amelyekben én nem szeretnék dolgozni. Kisebb magyar cégek alig vannak, hiszen nem szántak gazdaságfejlesztésre sok pénzt az elmúlt években; a multik alatt pedig vágják a fát mindenféle különadókkal, ahogy tudják. Úgyhogy én is külföldre kezdtem el nézelődni. Ma már több ismerősöm dolgozik szlovák cégnél például: home office-ban, és néha kiutaznak Pozsonyba. Mert ott például vannak regionálisan is erős cégek. Nem Lengyelországban – Szlovákiában.

Nincs pénzem magánegészségügyre, amit én nagyon rosszul élek meg. Úgy érzem, az alapvető, élethez való jogom sérül ezzel. Bár fizetem a TB-t, az állami rendszerben nem jutok ellátáshoz; beutalót nagyjából akkor sem kapok, ha könyörgök a háziorvosnak. Viszont most már olyan drága a magánegészségügy, hogy be kell osztani a családot: egy hónapban maximum két magánorvosi időpont fér bele.

És néha bizony becsúszik egy váratlan fogtömés, így akár egy hónapban 150–170 ezer forintot is ki kell adnom magánorvosra. Sajnos ez ma Magyarországon a felső tízezer kiváltsága. Lehet, hogy én össze tudom kaparni rá a pénzt, de utána megint nem megyünk egy ideig magánorvoshoz.

Ma már a mindennapjaimat is befolyásolja a kormány

Minden egyes alkalommal, amikor autóba ülök, arra gondolok, hogy az uniós forrásokból meg lehetett volna csinálni az utakat is, és nekem nem kellene minden reggel háromszáz kátyút kikerülnöm. Pedig igazán igyekszem. De a magyar utak überelik gyerekkorom összes autós videójátékának pályáit. Hiába megyek lassan, a szélvédőre tapadva, a sötétben akkor is bekapok egy durva lyukat – a gyerekek meg a hátsó ülésen egy durva káromkodást utána. Így két hete lassú defektem lett, és két gumit kellett cserélni. Plusz a centírozás, mert ugye az sem árt ilyen utaknál. Kilencvenezer forintom bánta.

Javaslom, hogy ha a kátyúk idegesítenek, ne utazz régiós országba – például Lengyelországba –, ahol tükörsima aszfaltutak és nyugati színvonalú városok várnak, és csak még idegesebb leszel. A jó minőségű útjaikat részben ők is uniós forrásokból finanszírozták.

Én ebben az országban éltem le a felnőtt életem nagy részét. Most lehetnék a szakmai életem és a karrierem csúcsán. Vagyok is. De ha az ország – az én országom – nem szűkült volna le a NER-en kívüli megtűrtek földjére, akkor most nem így élnék. Hanem büszkén és optimistán.

WMN szerkesztőség