–

El tudsz képzelni olyan egészségügyi rendszert, amelyben az orvos türelmesen végighallgatja a kérdéseidet, nem kell órákig várakoznod, nem aláznak meg, és nem érzed egy abszurd dráma kellős közepén magadat? Nehéz, ugye? Pedig létezik ilyen, ráadásul Magyarországon.

Aknamezőn

Anyaságom első tíz évében az volt a legnagyobb problémám, hogy a purdé gyerekeim fejletlen immunrendszerének hála, végtelenül ki voltam szolgáltatva a bizonytalan, rosszul működő, temérdek kellemetlenséggel teletűzdelt egészségügyi rendszernek. Hiszen egy kisgyerek ilyen szempontból valóságos időzített bomba, soha nem lehet tudni, hogy az este még tökéletes állapotnak örvendő csemete nem fog-e éjjel hirtelen belázasodni, nem kezd-e ugatva köhögni, vagy reggelre kelve nem nőnek-e rajta gyanús küllemű pörsenések. Akkor pedig nincs más hátra, irány a gyerekorvosi rendelő, netalántán az ügyelet.

Nomármost, ha valaha is eltűnődtél azon, vajon mi ihlette Dantét a pokol különféle tornácainak megjelenítésére, akkor nem kell tovább morfondíroznod, segítek.

A sohavégetnemérős, köríméllel is elintézhető szülői értekezleteken kívül nem tudok nagyobb kínszenvedést elképzelni, mint egy vizitet a háziorvosi rendelőben, netán egy hétvégi látogatást valamelyik lepattant kórházba. Ezekre a helyekre belépve tényleg balgaság lenne nem felhagynod minden reménnyel, hiszen már rögtön a küszöbön nagy eséllyel betámad a saját alapkórságod tetejébe a váróban keringő nyolcvankettő másik. Ha pedig nem fertőző betegséggel, hanem egy balesetből kifolyólag kerested fel az adott egészségügyi szolgáltatást, különféle abszurd helyzetekbe keveredhetsz.

A nagy fal, régen

A kedvencem ezek közül az volt, amikor úgy érkeztem meg a nagyobbik gyerekemért az óvodába, hogy szegény fájlalta a csuklóját, mert az udvaron fogócskázás közben ráesett. Kicsit be is volt dagadva, kékült, lilult, úgyhogy nem volt mese, mehettünk az ügyeletes kórház gyermektraumatológiájára. Életem egyik legszórakoztatóbb kirándulása volt, amit rögtön azzal kezdtem, hogy eltévedtem a labirintusszerűen kiépített területen – nem először, és gyanítom, nem is utoljára. Addig-addig kóvályogtam a két gyerekkel a lepukkant, kedélytelen épületek között, míg a végén a hátsó-felső kijáratnál bukkantunk ki. Semmi baj, az ottani portás készségesen útbaigazított: csak menjek vissza egyenesen a kanyarig, ott a terebélyes fa mögött húzódó kőfalon másszunk át, az azzal szemben lévő épület az, amit keresek. Először azt hittem, szórakozik velem, esetleg gyanútlanul egy kandikamerás felvétel kellős közepébe csöppentem.

Jól hallottam? Másszunk át a falon? A valószínűleg törött csuklójú egyik gyerekkel, meg a porbafingó méretű másikkal?

A portás pókerarca azonban rezzenéstelen maradt, úgy magyarázott, szépen artikulálva, mint egy türelmes tanár az osztály idiótájának: higgyem csak el, hogy ez a legkézenfekvőbb megoldás, a falat ne próbáljam megkerülni, mert csak eltévedek újra, amúgy sem olyan magas, simán át lehet rajta kecmeregni. Majd biztatásul még hozzátette: mások is így szokták.

Mit volt mit tenni, visszaballagtam a gyerekeimmel a falig, és áttuszkoltam őket meg magamat rajta. Valóban igaza volt az úrnak, a kőfal teteje a sok mászkálástól fényesre volt koptatva. Sebaj, átlendültünk mi is, meg sem álltunk az ügyeletes orvosig, aki a panaszunkat meghallgatva rámeredt a csemete némiképp csokoládés szájára, majd rám förmedt: „Mit evett a gyerek?!” Pironkodva bevallottam, hogy egy kakaós csigát, de akár mondhattam volna, hogy ártatlan bébipandákat csócsált nyersen és nagy gusztussal, olyan volt a reakció. Mert „mégis hogy lehetek ekkora idióta?! Hiszen ha eltört a gyerek csuklója? Ha műteni kell? És ha közben összehányja magát? És megfullad? Akkor? Majd mi lesz?” Több se kellett a gyereknek, miután ilyen plasztikusan fel lett festve a közeli, ám annál tragikusabb fordulatokkal bővelkedő jövő, torkaszakadtából óbégatni kezdett.

Hogy rövidre zárjam: szerencsére kiderült, hogy a gyereknek kutya baja, operációra nincs szükség, úgyhogy megkönnyebbülve visszakúsztunk – a jól bevált falon keresztül.

És most

Ezt mind csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem, az egészségügyi intézményekkel kapcsolatos averzióim távolról sem megalapozatlanok. Azért eszem két marokra a vitamint, és vigyázok magamra, hogy semmiképp ne kelljen orvoskézre adni magam, mert tudom, annak soha nincs jó vége. Aztán mégiscsak úgy alakult, hogy az egészségügyi biztosításomhoz kapcsolódó szűrés keretében el kellett mennem a Swiss Clinicre, hogy ott alaposan kivizsgáljanak. Mikor megkaptam az értesítő e-mailt, amiben tételesen fel volt sorolva, milyen procedúráknak leszek alávetve, kiindulva az eddigi tapasztalataimból, betettem a táskámba egyheti hideg élelmet, egy jó vastag könyvet meg pár váltás fehérneműt, kizártnak tartottam ugyanis, hogy belátható idő belül végezzenek a hat különböző vizsgálattal.

Nagyobbat azonban nem is tévedhettem volna.

A kellemes környezetben (tényleg gyönyörű és hangulatos, már csak a tapéta miatt is érdemes odajárni!) szinte le sem ülhettem, már hívtak is be az első szobába szemvizsgálatra, onnan egyenesen tovább lettem irányítva a tüdőröntgenre, hasi ultrahang, vérvizsgálat, kardiológia, meg még ki tudja, mi... Lényeg, hogy laza két óra alatt flottul át lettem világítva, ráadásul úgy, hogy nem kellett öt percnél többet semmire sem várnom, minden patyolattiszta volt, az orvosok nem böködtek és taszigáltak, nem förmedtek rám, nem aláztak meg, hanem végtelenül kedvesek voltak, és nyitottak az összes hülye kérdésemre.

Kicsimmel vérvételbe #megegykisezmegaz @generalimagyarorszag #generaliprivatecare #menedzserszűrés #hirdetés

Úgyhogy amellett, hogy meglepő módon kellemes élmény volt az egész, és megkönnyebbüléssel teli is, hiszen kiderült, hogy olyan egészséges vagyok, mint a makk, egy kicsit lelombozó volt belepillantani az alternatívába, hogy akár így is lehetne. Ha... Hogy nem paradoxon egy olyan egészségügyi szolgáltatás képe, ahol gördülékenyen folynak a dolgok, ahol van papír és kézmosó folyadék is a tiszta vécében, nem kell bizonytalankodva, órákig rostokolni egy bezárt, soha ki nem nyíló ajtó előtt, amire ki van írva, hogy be ne kopogj, mert odabent a magasságos atyaúristen székel. Ahol emberként kezelnek, és nem futószalagon érkező húsként nyúlnak hozzád, ahol válaszolnak a kérdésedre, köszönnek és bemutatkoznak. Igen, ezért a szolgáltatásért jelenleg fizetni kell, pluszban. Mert a másikért is fizetünk, csak az még távolról sem tart itt. Talán majd egyszer. Egy szép napon, és nem egy távoli galaxisban, hanem itt, Magyarországon. Úgy legyen.

Ámen.

Fiala Borcsa

Kiemelt kép: Fiala Borcsa és Pixabay.com/CC0 License