– 

Először

Nem emlékszem már, mikor kezdődött. Talán a negyvenedik születésnapom környékén, talán egy picit korábban. De az biztos, hogy nem valami nagyon menő sporthoz, hobbihoz, vagy „ebben a korban” elvárható életmódváltáshoz kapcsolódik. Hanem egy irtózatosan nagy bekarmoláshoz a lányokkal. A törzshelyünkön, ahol a tulaj úgy köszönt minket, amikor belépünk az ajtón, hogy „megjöttek a régi bútordarabok!”, és azt ígérgeti egy ideje, hogy elnevez rólunk egy-egy bárszéket. Nagyon nagy arc. És nem mellesleg – több mint húsz éve (nevezetesen 1997 óta) követi boldogulásunkat az életünknek elnevezett nehezített pályán – ő is, meg a bárpult is.

Na szóval, az egyik másnap arra ébredtem, hogy már nem is másnap van, hanem negyednap, a hétvégi buli óta eltelt legalább 72 óra, és én még mindig nyúzottan ébredek. Enyhe fájdalomhártya borítja a fejemet, nem esik jól a bőrömben lenni, és már reggel nyolckor fáradok, hiába az ipari mennyiségű kávé. És szerda van, nem vasárnap. Pedig esküszöm, nem ittunk sokat előző szombaton. Viszont vasárnap nem alhattam addig, ameddig jólesett volna, mert gyerek meg kutya meg háztartás meg élet, így aztán szépen elkezdtem magam előtt görgetni a fáradtságot, mint egy hógolyót, hogy a hét közepére már pókhasú hóemberként magasodjon fölém és a közérzetem fölé. Aztán ránéztem a naptárra, és rájöttem, hogy 42 éves vagyok (időközben arra is rájöttem, hogy tavaly történt az eset). Már rég nem járok mulatni csütörtökön meg pénteken meg szombaton is, mint régen, amikor ezek után frissen, fiatalon ébredtem hétfő reggel.

Már nem elég egy éjszaka, hogy kiheverjem az extra igénybevételt. Kettő sem. Sőt, azóta olyan is előfordult, hogy egy nagyobb buli után egy egész hétig nyomokban macskajajt tartalmaztam.

Jól van, na. Nyaraltunk. (illusztráció: Lola)

Nem vagyok egy nagyivó. Két pohár bort már bőven megérzek, a harmadik után előfordul, hogy „összeszavakat a keverem”. Négy után énekelek. Öt után úgy kell valakinek hazavinnie a hátán. Szóval, odafigyelek a tőlem, mint decens, szigorú, „vonalas” volt híradóstól elvárható úgynevezett felelősségteljes alkoholfogyasztásra. (Haha.) De mi tagadás, attól, hogy öregszem, és jobban fáj, még nem szeretek kevésbé szórakozni. Úgyhogy inkább figyelem magam. A szervezetem általában szól, ha elég lesz. Meg, ugye, hidratálok kívül-belül. És nem megyek el otthonról csak azért, nehogy lemaradjak valamiről vagy valakiről, nem lógok olyan bulikon, ahol több a fotós, mint a barátom, kihagyom a celebeseményeket és kötelező jellegű pofaviziteket. Csak akkor indulok neki, ha tényleg van kedvem menni, azokkal, akikkel szívesen töltök időt, de akkor nagyon megyek. Amíg még bírom.

Másodszor

Amikor a nőgyógyászom (az egyetlen orvos, akihez eddig hajlandó és képes voltam rendszeresen eljárni) megvizsgált, majd a kezembe adott egy beutalót a kötelező mammográfiára. Azelőtt csak javasolta, hogy a rendszeres önellenőrzés mellett menjek ultrahangos mellvizsgálatra is, most viszont – ellentmondást nem tűrve – a kezembe nyomta a papírt. „Boldog születésnapot!” – mondta (még benne voltunk a nyolc napban) mosolyogva. „Itt az idő, hogy ezt is elkezdjük.” Ez három évvel ezelőtt történt. 40 éves voltam.

Ezen a ponton tudnotok kell, hogy nekem nagyon ellentmondásos a viszonyom az orvosi vizsgálatokkal, rendelőkkel, rendelőintézetekkel, kórházakkal. Soha életemben nem voltam még komolyan beteg, sőt, el sem tört ezidáig egyetlen porcikám sem. Azon kívül, hogy hatévesen kivették az orrmandulámat, kórházban csak két alkalommal aludtam: amikor a gyerekem született, és amikor az említett gyereknek agyhártyagyulladás-gyanúja volt, és bent tartottak minket megfigyelésre. Az ipari fertőtlenítő szagától émelygek, a tűszúrástól elájulok, a vér látványától rosszul leszek. A fogorvosi fúró hangjától a hideg kiráz. Nem nekem való műfaj az egészségügy, na. Úgyhogy igyekszem egészséges maradni.

Ezzel együtt anyám halála óta (húsz évvel ezelőtt tüdőrákban vesztettük el, végigkísértem a diagnózistól a halálig tartó hat hetet, senkinek sem kívánom, tényleg senkinek) paranoiás vagyok. Egy ideig minden pici testi diszkomfortra azt hittem, tuti, hogy daganatom van… ma már csak minden másodikra. Viszont mivel a rendelőktől viszolygok, tologatom, halogatom a látogatásukat rendesen. Igen, jól érzitek, feszül némi ellentmondás a két bekezdés között. Megnyugtató és kipróbált megoldással egyelőre nem szolgálhatok, viszont egy fogadalommal igen. Nem újévkor, hanem egy hónappal később, a február elsejei 43. születésnapomon tettem, csöndben, magamnak idén.

Az ígéretem szerint mostantól fogva legyűröm az orvosi szobákkal kapcsolatos ellenérzéseimet, és igenis rendszeresen eljárok mindenféle vizsgálatokra (igen, még fogorvoshoz is).

Nemcsak akkor, ha a nőgyógyászom ellentmondást nem tűrve kíván boldog születésnapot egy beutalóval, hanem megelőző jelleggel, és mindig, amikor csak eljön az ideje.

Senki többet, harmadszor

Szóval, ahogy mondom, igyekszem egészséges maradni. És egész jól megy. Ment. Eddig.

Aztán elkezdtem sportolni – azaz: két olyan sportágat is rendesen megtanulni, amihez eddig nem volt semmi közöm. Az egyik: a futás. Erről írtam már nem is egy cikket itt, a WMN-en (és még fogok is). A másik: a lovaglás. Ami úgy kezdődött, hogy Lola beleszeretett, én pedig hordtam becsülettel a lovardába. Amíg ő futószárazott, addig én ültem a fűben, és vagy dolgoztam, vagy a budai dombságban gyönyörködtem (majd dolgoztam). Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem a laptopomat nézem, hanem a gyereket, ahogy ül a lovon, és megy körbe-körbe, harmóniában az állattal, a természettel, a napfénnyel, az ég kékjével. Irigykedtem. Olyan erős zsigeri késztetést éreztem arra, hogy én is kipróbáljam ezt az élményt, hogy egyáltalán nem gondolkodtam rajta, hanem cselekedtem. Aznap, az óra végeztével bejelentkeztem az első futószáras foglalkozásomra. És az elmúlt tíz hónapban, 42 évesen megtanultam lovagolni. Ma már együtt járunk Lolával, szár nélkül, osztályban, terepen, lovardai alakzatokat hajtunk végre, ügetünk, vágtázunk (nem… ő vágtázik, én ügetek tovább), tanuljuk a lovakat, és ezt a teljesen újfajta mozgás- és életérzést. Csodálatos, mi?

Boldogság

Hát… nem mindig. Például akkor nem az, amikor az óránk után elhangzik az instrukció, hogy „lóóó-ról!”, és

a tizen-huszonéves „osztálytársaim” fürgén, ruganyosan lepattannak, míg én próbálom emberi-anyai-női méltóságomat legalább nyomokban megőrizve valahogy lekecmeregni az állat hátáról. (Nem sikerül.)

Majd elindulni az istálló felé… kábé úgy, mintha John Wayne-nek egy hordó szorult volna a lába közé. És közben mindenem, de tényleg mindenem fáj. De főleg a fenekem és a combom, amely területeken olyan izomkötegeket fedeztem föl az elmúlt tíz hónapban, amelyek létezéséről eddig sejtésem sem volt.

És azok a kék foltok! Komolyan mondom, fogalmam sincs, a gyerek hogy csinálja, hogy rajta egy darab sincs, de én minden óra után úgy nézek ki, mint egy domborzati térkép. Legutóbb például rosszul fűztem be a kengyelszárat, és csak óra után vettem észre, hogy végig nyomta a bal combomat, és mire leszálltam Nagy-Magyarország alakú, tenyérnyi kék felületet képzett rajtam…

Ezzel együtt el nem cserélném semmiért azt a heti egy-két órát! Egy olyan folyton agyaló, kombináló, túlgondoló, stresszben élő embernek pontosan ilyen tevékenységre van szüksége ahhoz, hogy kikapcsoljon. Ott van 700 kiló a lábad között, muszáj odafigyelni, és az állattal együtt gondolkodni – nincs mese. Minden más kikapcs…

Csak aztán a bekapcs kicsit problémásabb, mint a tizenkét éves Lolának, vagy akár a huszonkét éves Krisztának lett volna anno…

Ez van, gyerekek. 43 éves vagyok, és ha leszállok a lóról, mindenem fáj. 43 éves vagyok, és sokak szemében én már csak a „koromhoz képest” nézhetek ki jól. 43 éves vagyok, és gyakran megkapom, hogy „milyen jól tartod magad, legalább öt évet letagadhatnál”. 43 éves vagyok, és oda kell figyelnem az egészségemre. Le kell győznöm a rendelőfóbiámat. Be kell melegítenem az ízületeimet. Rendesen le kell nyújtanom az izmaimat. Oda kell figyelnem a bevitt alkoholmennyiségre. Ha kialudhatom magam, úgy érzem, megütöttem az ötös lottó főnyereményét. Ha egy órára kikapcsol az agyam lóháton, olyan, mintha egy hétvégét lehúztam volna valami wellnessben. 43 éves vagyok, és ha elég vizet iszom előző nap, akkor másnap úgy nézek ki, mint akit kivasaltak. 43 éves vagyok és az imént meggugliztam a kötelező és ajánlott orvosi vizsgálatokat.

43 éves vagyok, és boldog. Így van jól minden, ahogy van.

D. Tóth Kriszta

A kiemelt fotót Csiszér Goti készítette.