Nem tudom, hogy fogunk beférni hazafelé, mondom Szentesinek, miközben beparkolok a rendelő udvarára. Ő csak fintorog, hogy természetesen majd beül hátra, mondjuk, rákos volt, de nem baj, ő ezt is kibírja. Micra. Ez a sógornőm autójának a tipusa. Kölcsönben van nálunk, mert javítják a miénket. De ez nem elég, még kabrió is. Hátsó ülés gyakorlatilag csak azért van, hogy megtévessze az embert. Oda élő személy be nem fér. Szóval Szentesi fintorog: nem baj, ő örül, hogy egyáltalán velünk lehet, majd meghúzódik a hátsó ülésen. Vagy min. Mert azért az nem igazán ülés.

Móni, a húgom egész héten nyavalygott a gyerek miatt, kicsit már az agyamra is ment, de ezt igazán jól titkoltam. Jó tesó vagyok. Mire beérünk a rendelőbe, éppen a röntgent nézegetik. A húgom, aki mindig is szeretett orvosost játszani, a doktornő, az asszisztens és a gyerek. A gyerek, akinek egy tízforintos foltban kihullott a haja, ezért most Móni végre kiélheti magát, és mindenféle kivizsgálásra elhordhatja. Mondjuk, a gyereket egy cseppet sem érdekli, unott képpel nézi még a röntgent is. Móni lekiabálja, hogy más gyerek persze megijedne, de Borcsa rezzenéstelenül nyomkodja a telefonját.

Tegnap este jöttek fel Miskolcról a hetes Intercityvel. Délután fel is hívott a tesóm, hogy lemondták a telekocsit, és neki ez már sok, én ne tudjam meg, mi volt egész héten: vérvétel és CT és röntgen... és ígérjem meg, hogy a gyerek nem beteg, mert ő azt nem éli túl. Mondom, nem beteg, és dehogynem éled túl.

Szóval most itt a rendelőben a kupaktanács kicsit nagyobb a kelleténél. A doktornő nem érti. Az a fog, amin a panorámaröntgen meszesedést mutatott, nincs is elhalva, nem lehet az a góc… de azért menjünk el egy CT-re, itt van a szomszéd utcában. Átgyalogolunk négyen, ami természetesen nem ilyen egyszerű. A szatyrokkal van egy kis gond, végül otthagyjuk a rendelőben, úgyis vissza kell jönnünk. A gyerek egész úton a telefonját nyomogatja, a tesóm egyre csak kérdezgeti, hogy nincs-e rosszul, de nem is válaszol. A CT-re nem kell sokat várni, a papírokat én töltöm ki, mert a tesóm „idegállapotban van”, nem bírja kezelni a feszültséget, mi van, ha mégis kiderül, hogy van egy góc. Mondom neki, hogy nyilván nem derül ki, de ha mégis, akkor majd csoportos öngyilkosságot követünk el, mire megsértődik.

Visszafelé Móni egyre csak kérdezgeti: szerintem túlaggódja-e a dolgot, megsajnálom, és azt mondom neki, hogy teljesen átlagosan aggódik, nyugi, minden anya így tenne.

Visszaérünk a CT-vel. Nincs semmi baja a fogának, ez sem lehet a hajhullás oka. Felpakolunk, Móni hozza az összes cuccukat, a gyerek mégiscsak lehet, hogy beteg, ne cipekedjen. Átmegyünk a törökhöz gyrost enni, mert egész Pesten nincs jobb ennél, ami itt van éppen a rendelő mellett. Hosszasan válogatunk az asztalok között. Szentesi – aki egy díva – fázik, és a radiátor mellett szeretne ülni, de olyan helyen, ami elég távol van a konyhától. Móni kissé idegesen pakolgatja asztaltól asztalig a táskahalmazt, még mindig nem könnyebbült meg, anyai szíve görcsben van. A gyerek persze leszarja, halkan bepróbálkozik, hogy mi lenne, ha hétfőn se menne még suliba, azért ez a góc dolog eléggé súlyosnak tűnik. A húgom leordítja, hogy dehogynem megy suliba, ne sajnáltassa itt magát, én csodálkozom, amiért nem azt válaszolja, hogy még ő is táppénzre megy, így ápolni is tudja, de úgy látom, kezd a tesóm magához térni. Végül a negyedik asztal mindenkinek megfelel, Szentesi nem fog fázni, eléggé messze is van a konyhától, a gyros pedig isteni. Jóllakunk, aztán visszamegyünk a kocsihoz. Kinyitom a csomagtartót, és mindenkit megkérek, hogy mindenét rakja be oda, mert egy centi hely is sokat számít majd a kocsiban, higgyenek nekem. Móni rájön, hogy elhagyta a ruhás táskájukat, de nem emlékszik, hol. Kicsit rángatózik a szeme az idegességtől, majd szó nélkül visszacaplat a rendelőbe. De nem, nincs a rendelőben, különben is emlékszik rá, hogy onnan kihozta. Én nem emlékszem, de mindegy. Visszarohan a törökhöz, a szatyor megvan, valaki leadta a pultba. Indulhatunk.

Kinyitom a kocsit. Nem, nem fogunk beférni. Egyikünk sem egy törékeny alkat. De ez van, örüljünk, hogy nem kell buszozni Kisorosziig. Szentesi Hosszúlábú Díva Éva behajtogatja magát hátra, a húgom pedig mellé. Ordítanak, hogy az első ülést húzzuk előrébb, mert ezt nem lehet kibírni. Valami reccsen, de nem érdekel, csak induljunk már végre. A gyerekkel, aki már nem is gyerek, a legmagasabb közöttünk, előrébb húzódunk, de nem akad be az ülés, összevissza kell tologatni, mire végre indulhatunk. Szimatolok, mert első perctől valami fura, égett szagot érzek. Ja, persze, a szmog. Még szerencse, hogy a kocsi benzines, és egyáltalán bejöhettünk vele. Szmogriadó van.

Szentesi káromkodik: ő még soha az életben nem ült ilyen szűk helyen, én csak röhögcsélek, mert úgy vezetek, hogy a térdem benne van a gyomromban.

Az égett szag mintha erősödne, már a többiek is érzik. Ellenőrzöm a kéziféket, Szentesi éppen arról társalog a húgommal, hogy ez milyen cuki kis kocsi amúgy, és ha nem hátul kellene ülnie a mérhetetlenül hosszú lábával, akkor tulajdonképpen nagyon jól utazna. Móni szól, hogy valami ég,  biztosan tűz lehet valahol… lehúzom az ablakot, hogy kiszagoljak, amikor a kézifék alatt fellobban egy hatalmas láng. 

Úristen. kigyulladtunk! – ordít a tesóm, és üvöltve követeli, hogy azonnal álljak meg. Lehúzódom az út szélére, és érzem, hogy a fejemet lenyomják a térdemhez, amikor fejvesztve, üvöltve próbálnak kiszabadulni a kétajtós parányi Micrából. Én bekötve, és viszonylag nyugodtan belenyúlok a tűzbe, próbálom csupasz kézzel eloltani. Nem sikerül. Közben Szentesi, aki már korántsem annyira díva, üvölt az utca túloldaláról, hogy a csomagokat vegyétek ki, mert bennégnek, aztán visszaszalad, mint mondtam, már egy cseppet sem dívásan, és kidobálja a táskákat a járdára. Kikötöm magam, átszaladok a kocsi másik oldalára, közben a nyitott csomagtartóban vizet keresek, de ami van, az befagyott. A kezemre (az előbbi csupasz kézzel oltáskor) ráolvadt a műanyag, de nem érdekel. Behajolok a másik ajtón, és látom, hogy a láng már kisebb, egy öngyújtó a tettes, ami az ülések húzogatása miatt beakadt... és meggyulladt. Kiveszem az öngyújtót, kidobom, és az izzó műanyagra ráöntöm az uram által otthagyott fél doboz energiaitalt. Megfogadom magamban, hogy soha többé nem fogok vele veszekedni, amiért mindig otthagyja a szemetet. A húgom, a gyerek és Szentesi, aki már nem díva, remegve állnak a járdán, már kicsit közelebb merészkedtek. Mondom nekik, hogy minden oksa, be lehet ülni, de még nem mernek, mélyeket lélegeznek. Aztán pár perc múlva beülünk, mindenki a helyére, és elindulunk Kisorosziba, hogy együtt töltsük a délutánt. Juli, aki a lányom, pont telefonál, hogy mi újság, csak annyit üvölt neki Móni, hogy kigyulladt alattunk az autó, de túléltük, mert mindenki időben kiszállt. Mondom neki, hogy: de nem gyulladt ki, meg hát csak az öngyújtó volt, mire legyint, hogy nem mindegy? Legalább majd aggódik a gyerek. Addig sem unatkozik. Szentesi csak annyit mond, hogy ő bizony jobban félt most, mint amikor rákos volt.

Mostanra természetesen az is kiderült, hogy nem valami betegség miatt hullott ki a gyerek haja, csak a táska pántja minden felvétel és lerakás közben kihúzott pár szálat. Nem baj, az a lényeg, hogy túl vagyunk a teljes kivizsgáláson, vérvételeken, CT-ken. Biztos, ami biztos.

Mindezt csak azért meséltem el, hogy a sógoromnak tudtára adjam, természetesen nem mi voltunk a hibásak. Az öngyújtót egészen biztosan ő felejtette ott…

Péterfy-Novák Éva