„Ez a baktérium az agyára mehet! Mármint szó szerint!” – Tanmese arról, hogy miért ne halogassuk az orvost

–

Kibírás és önámítás

A tavalyi elmaradt nyaralás után idén végre úgy állt minden (szabadság, pénz és Covid), hogy el tudtunk utazni, és igyekeztünk is minden létező programot belesűríteni (jelentem, sikerült). Így jutottunk el egy csúszdaparkba, aminek a másnapján egy kicsit elkezdett fájni a fülem. Jó, mondom, biztosan megsérült egy csúszásnál, vagy belement valami (kicsit olyan dugulásérzésem is volt), nincs ezzel gond, fog összeszorít, figyelem másra fordít, kibírom. Egész jól ment. 

Észrevettétek amúgy, hogy általában jobban fáj az, amit „kibírunk”, mint az az orvosi beavatkozás, amitől napokig rettegünk és alig bírjuk rávenni magunkat?

A nagy kibírásban estére kicsit elfogytam, és mivel én nem tudok bekapni egy fájdalomcsillapítót (csak ha a toxikológiát is betervezem a programok közé), lassan ott tartottam, hogy kiolvastam az internetet a fülgyulladás házi kezeléséről.

Persze sópárnánk van otthon, de nyilván nem azzal indultunk neki a nyaralásnak. Ezért a hozzáférhetőbb lehetőségekkel próbálkoztam, hátha megoldják a gondot. Nem oldották, de reggelre mégis jobb lett. Reggelre általában minden fájdalom enyhül. Ezt alapesetben tudom, de természetesen ebben a konkrét helyzetben meggyőződéssel gondoltam, hogy ennek csakis az lehet az oka, hogy a javulás útjára léptem. Nem lehet más.

Újabb nap, újabb „kibírásokkal”. Délután már annyira fájt (újfent), hogy szintet léptünk. 

Ne haragudjatok, most undorító dolgokat fogok elárulni a fülemről, bízva abban, hogy nektek is van fületek, amivel néha undorító dolgok történnek. 

Szóval háromévente megesik, hogy összegyűlik a fülemben a fülzsír, amit vagy egy magasnyomású autómosóhoz hasonló pisztolyos vízfröcskölővel, vagy egy gigantikus, ámde tű nélküli szurival kispriccent belőle egy megfelelő szakember. A kispriccenő vizes trutyiban úszkáló dolgok pedig tényleg undorítóak, de mivel elég ritkán történik meg, nem is javasolják, hogy bármit kezdjek ezzel, csak annyit, hogy ha érzem, hogy dugul és feszít, akkor semmiképpen ne piszkáljam kézzel, vagy – a nevével ellentétben fültisztításra a legkevésbé sem használható – az erre gyártott pálcikával. Szóval orvos helyett inkább gyógyszertárat kerestünk a nyaralóhelyen, hogy szerezzünk egy hatalmas injekciós tűt, és szakember helyett a férjem spriccentse ki a fülemből azt, ami a gondot okozza – 

hiszen „dr. Flóra” és az internet már felállította a pontos diagnózist.

A kispriccentés nagyon fájt (amúgy nem szokott), de úgy éreztem, hogy javult a helyzet (önámítás level 1000). Újra megnyugodtam, „már csak egy kicsit kell kibírni”.

Végül is kibekkeltem a nyaralás utolsó két napját, amikor éppen valamilyen program közben voltunk (ami szerencsére gyakran megesett), nem is volt annyira durva a helyzet, de esténként azért kapartam volna a falat, ha otthon lettünk volna (pedig az otthoni falat sem lett volna jó lekaparni). De hogy előbb elmentem volna orvoshoz? Nem hiszem.  

Amikor valami tényleg az agyadra megy… majdnem

A hazaérkezés annyira sűrűre sikerült, hogy nem is volt időm foglalkozni a már reggelente is az elviselhetőség határát súrolgató fülfájással. Épphogy ledobtam otthon a cuccokat, és már rohantam is egy kerekasztal-beszélgetésre, aztán egy online meetingre. (Akik egy kicsit is ismernek, most azt mondják: jellemző.) Estére már annyira rosszul voltam, hogy egyik fülemen a telefon, másik fülemen a sópárna, és minden elérhető intézményt felhívtam, hogy kapjak másnap reggelre egy időpontot. Szerintem senki nem lepődik meg, hogy magánrendelőben előbb jártam sikerrel.

Másnap pedig az történt velem, amit eddig csak a filmeken láttam: 

az orvos belenézett a fülembe, csóválta a fejét, hümmögött és olyanokat mondott, hogy „ajjaj”. A filmekben ez eggyel viccesebb.

Kiderült, hogy teljesen félrediagnosztizáltam magam, nem fülzsírtöbblet okozta a bajt, hanem egy felületi sérülés miatt kialakuló bakteriális külsőfülgyulladás, ami már annyira elharapózott, hogy a fél arcom is bedagadt tőle, és kicsit szájzáram lett. Fülön és szájon át is azonnali antibiotikumos kezelésre volt szükség (sőt, a fülbe ilyen tamponszerű izé is kellett, hogy jobban hasson a csepp), mert a fertőzés akár az agyamig is eljuthatott volna. (Szerencse, hogy az antibiotikumra nem vagyok allergiás.) Mondanom sem kell, hogy a kezelés még probiotikum mellett is szétcsapta az emésztőrendszeremet.

Amikor visszamentem kontrollra, az orvos elárulta, hogy ha pár nappal előbb kapok kezelést, akkor egy pár napos fülcseppkúra mindent megoldott volna. Ehhez képest két hétig szedtem antibiotikumot meg probiotikumot, és még utána is napok kellettek, hogy minden helyreálljon. Szerintem a tanulságot mindenki le tudja vonni. Meg aztán éles helyzetben is alkalmazni, mert az a nehezebb, elméletben én is okosabb vagyok: ha bármelyik családtagomnak napok óta fájt volna a füle, de nem ment volna orvoshoz olyan fejmosásban részesítettem volna… mint amiben engem is részesítettek a megfelelő emberek. De hát akkor egyik (fájós) fülemen be, másikon meg ki.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/IAN HOOTON/SPL