Milyen lehet úgy élni, hogy csak akkor mersz elindulni otthonról, ha előtte huszonháromszor kezet mostál? Ha huszonnégyszer megérintetted az orrod hegyét? Ha tizenkétszer ellenőriztél minden zárat, és a sarokról is visszamész, hátha egy kimaradt? Már belegondolni is nehéz... ám a becslések szerint 200-300 ezer ember él kényszerbetegséggel Magyarországon.

A betegek szégyellik a betegségüket, nem akarják – akárcsak a többi pszichés baj esetén –, hogy megbélyegezzék őket, bolondnak, őrültnek tartsák. Nem azok, de mégis a kényszerességük foglyai.

Az obszesszív-kompulzív betegség, vagy ahogy röviden nevezik, OCD (obsessive-compulsive disorder) legjobban a Kényszeres takarítók sorozatból ismerhető, ahol ilyen betegségben szenvedőket hoznak össze olyanokkal, akik finoman szólva sem a rend és a tisztaság megszállottjai. És bár a műsor szórakoztató, ezeknek az embereknek az élete egyáltalán nem könnyű. 

Újra és újra és újra

Így volt ez a mérnökként dolgozó, Európa egyik legjobb egyetemén végzett Gáborral is, akinél évekkel ezelőtt jelentkeztek először a tünetek. Akkor gyógyszeres kezelést kapott, de néhány évvel később újra felerősödtek a tünetek, ami már a munkájában is akadályozta őt. Úgy döntött, jöjjön, aminek lennie kell, és három hónapra bevonult egy kórházba, ahol a gyógyszeres kezelés mellett  ACT-kezelést (Acceptance & Commitment Therapy – elfogadás és elköteleződés terápia) kapott, mely a kognitív és viselkedésterápiák közé sorolható. A kórházban naponta két csoportos órán vett részt, valamint egyéni terápiára is járt.

„Amikor eljutottam oda, hogy naponta csak egy szappant használtam el, boldognak éreztem magam”

– mesélte Gábor, akit megtanítottak arra, hogyan kell a kényszereket kiváltó helyzetekkel, gondolatokkal, érzésekkel bánni, a kényszeres cselekedetek vagy menekülés nélkül. Ez persze nagyon egyszerűnek hangzik, de korántsem az. Legyőzni a belső kényszert, hogy a tízórányi takarítás végén a szivacsról lecsöppenő víz miatt újra nekiálljon újabb tíz órán át takarítani. 

A betegek nagy részének kényszergondolatai és cselekedetei vannak, ezek leginkább a fertőzéstől való félelem, a beteges kételkedés, bizonytalanság, testi funkciókkal kapcsolatos undor, rendigény, ellenőrzés, tisztogatás, számlálás. Ezek mindegyike jelentkezhet együtt és külön is. A tapasztalatok szerint a serdülőkor után, fiatal felnőtt korban jelentkezik a betegség, és mindkét nemet egyaránt érinti. 

Szorongás, szégyen, depresszió

Gábor számára különösen nehézzé teszi a betegséget, hogy pontosan tudja, bezárta az ajtót, nem koszos a keze, és nem kell letörölni a bútorra cseppent vizet, ám egy belső erő mégiscsak megcsináltatja vele, és ezt nagyon nehezen tudja csak legyőzni. Az, hogy saját maga előtt is szégyenkezik, még nehezebbé teszi a helyzetét. Talán ez az oka, hogy a betegek 70-80 százaléka depressziós lesz az élete során, és jellemző, hogy a depresszió miatt mennek el orvoshoz, nem pedig az alapbetegségüket kezeltetik. 

Nehéz megérteni, miért lesz valaki kényszeres. A vizsgálatok szerint régebben pszichés okokat társítottak hozzá, de felvetődött annak gyanúja, hogy neurobiológiai okok is állhatnak a háttérben, ezért is hatnak a szorongásoldó gyógyszerek – természetesen a terápia mellett. 

Gábor szerint azért ezeknek a gyógyszerek szedése nem volt fáklyásmenet, előfordult, hogy úgy érezte, egy nagy buborékból beszél, ráadásul meghízott, ami gyakori mellékhatása a pszichiátriai gyógyszereknek. Ki kellett kísérletezni egy olyan dózist, amivel nem érzi rosszul magát, de javít az állapotán. 

Gábor végül hónapokkal ezelőtt elhagyta a kórházat, hetente jár terápiára, és dolgozik.

Szerencsére a munkahelye támogatóan állt a betegségéhez, főnökével és terapeutájával közösen kidolgoztak egy mindenki számára vállalható rendszert – így a munkája elvesztésétől már nem kell félnie. Minden tisztelem az övé, amiért képes volt mesélni a betegségéről, az őt sarokba szorító kényszerről, és mindarról, amitől nem teljes az élete. 

Zimre Zsuzsa