–

Hogyan csinálták anyáink, nagyanyáink?

A mi tágabb családunkban a nagymamáim generációja – a munkahely mellett – a család teljes körű kiszolgálását is egyértelműen „megnyerte”, míg a férfiak munka után újságot olvastak, pihentek, legurítottak egy sört a haverokkal, sakkozni jártak a térre. A nőkkel szemben elvárás volt, hogy hétvégente 11:30-kor asztalon legyen a többfogásos ebéd, hét közben hatkor a meleg vacsora, rend és tisztaság legyen – a pihenés legfeljebb mindezek után járt. Könnyítésként akadt időnként segítség az eggyel idősebb generációtól,akik leginkább a gyerekekre vigyáztak. Pedig a nagymamáim anyái – a családi anekdoták szerint – kaptak mindent: verést, sok gyerek ellátása mellett napszámos munkát, kőkemény férji szigort. A szüleim generációja vagy bölcsődében volt, amíg az anyukájuk dolgozott, vagy mehetett ki már totyogóként „segíteni” a kerti munkában a család élelmiszereinek legalább egy részét megtermelő kertbe.

Anyukám egyedül küszködött

A nagyszüleim még aktív dolgozók voltak, amikor én születtem, nem tudtak jelen lenni abban az időszakban, amikor anyukám egyedül küszködött. Cserébe mindkét nagyszülői házban laktunk néhány évig, amíg a szüleim nem tudtak elég pénzt gyűjteni saját házra. Amikor pedig elköltöztünk, a korábbi együttéléssel járó kényelem (meleg étel, háztartási munkák felosztása) is megszűnt. Nyugdíjas korukig nem fordítottak figyelmet arra, hogy a napi teendőik mellett besegítsenek, esetleg társaságot nyújtsanak a gyerekeiknek.

Vagyis rászakadt anyukámra az első önálló háztartás, egy félig berendezett ház, és a nagymamám 11:30-as ebédjeinek emléke, úgy, hogy nem volt autója, és buszra kellett szállnia (minimum egy gyerekkel), ha el akart jutni a boltba.

Minimkommuna

Én nem emlékszem rá (szerencsére), de előfordult, hogy délután négykor – zokogva – tálalta fel a vasárnapi ebédet. És akkor még nem lehetett félúton feladni, és rendelni egy adag kaját. Pedig anyukám egészen más indíttatásból nagyon sokat tett a saját anyai elmagányosodása ellen: a legjobb barátnőjével kitalálták, hogy mennyire praktikus lenne két szomszédos telket megvenni, és ikerházat építeni rá. Ez nemcsak a házépítés szempontjából volt szuper ötlet, de azt is megnyerték ezzel, hogy egymásnak mindig tudtak segíteni, ha kellett, vigyáztak egymás gyerekeire, átadták a frissen készült ebédet, és ami a legfontosabb: szinte mindig volt ott egy másik felnőtt, akivel lehetett három értelmes szót váltani. Ez különösen azért volt hasznos, mert a nyolcvanas évek végén a telefon nem volt olyan markánsan jelen, hogy egy magányos, kisgyermekes anyuka bármit profitálhatott volna belőle. De az ő egyénileg alapított kommunájuk még a meglehetősen laza baráti társaságukban is egyedinek számított, a legtöbb anyuka tényleg teljesen egyedül vitte a háztartást, a gyermeknevelést, az apukák pedig vagy nem tudták, hogy nekik is be kellene kapcsolódni az egész pici gyerekeik életébe, vagy éppen úgynevezett „maszekolással” próbálták meg összegyűjteni elég pénzt egy kényelmesebb életre.

Akik miatt nem vagyok magányos

Gergő, Bori, Matyi, Bubu, Zsuzsi, Peti, Andrea, Sári, Ildi, Csilla, Szofi, „szívöntödés” csapat – és a lista korántsem teljes, de ők mind sokat segítenek abban, hogy megküzdjek a modern anyaság kihívásaival. Nekik köszönhető, hogy néhány rövid időszakot leszámítva, nem igazán éreztem magam magányosnak azalatt a négy év alatt, amíg otthon voltam a gyerekekkel. Ez is összetett kérdés, de a család és barátok szerepe tagadhatatlan.

Nekem az első és legfontosabb támaszom, a férjem.

Tudom, hogy ez még nem így van minden családban, de már haladunk afelé, hogy a modern apák otthoni szerepe egyre jelentősebb legyen. Szerencsére nálunk teljes egyenlőség van, ez a gyakorlatban például azzal jár, hogy törekszünk az egyforma mennyiségű pihenőidőre. Ami biztosan nem volt szempont még néhány évtizeddel ezelőtt sem.

Virtuális segítség

Nagy adomány, hogy az elvileg izolált helyzetű anyák számára leegyszerűsödtek a kommunikációs csatornák. Nyilván nem helyettesíti a személyes beszélgetéseket, de az elsőszülött lányom másfél órás szoptatási szeánszait nem tudom, hogyan éltem volna túl családi és baráti csetelések, hosszas telefonbeszélgetések és a közösségi média nézegetése nélkül.

Van például egy Facebook-anyukacsoport, ami szintén gyakran megadja nekem a „nem vagyok egyedül” érzést. Mert ez egy olyan kisebb virtuális közösség, ahol lehet ventilálni, ha valami szar, lehet együtt örülni, ha valami jó, kérhetünk és adhatunk tanácsot egymásnak, alapíthatunk anyuka-könyvklubot, és a legtöbb bejegyzés azt mutatja, hogy még viták esetén is minden oldal talál magának támogatót.

A moderátorok munkáját dicséri, hogy a kommunikáció mindig tiszteletteljes és emberi, annak ellenére, hogy a modern anyaság sokkal több vitás kérdést vet fel, mint a néhány évtizeddel ezelőtti.

Tudatos nagyszülők

Míg az én nagymamáim a munka és a háztartás mellett nem igazán tudtak sok energiát fordítani arra, hogy jó kapcsolatot építsenek ki az unokáikkal, addig a férjem anyukája és az ő férje már olyan tudatos nagyszülők, akik megbántódnak, ha hetente legalább egyszer nem találkozhatnak a gyerekeimmel. És ezt még az sem befolyásolja, hogy ugyanúgy dolgoznak.

Amióta pedig a gyerekek már kicsit nagyobbak, minden fél részéről boldog a találkozásuk, így ez nekem anyai szabadidőt jelent.

Mivel anyukám már nem élhette át a nagymamaságot, hiába van az egykori ikerszomszédunk több száz kilométer távolságra tőlünk, vele is kihasználjuk a virtuális lehetőségeket, és ennek köszönhetően igazi pótnagymamaként funkcionál.

Saját családi kommuna

Anyukám nyomdokaiba lépve, a húgommal megalapítottuk a saját anyai kommunánkat, számomra ez a legnagyobb adomány. Mivel a tesóm hét évvel fiatalabb nálam, nem gondoltam, hogy ez így lesz, de mindennap hálás vagyok érte. A gyerekeink szinte testvérekként nőnek fel, miközben mi nemcsak a feladatokon osztozunk, de együtt sírunk (általában a meghatottságtól, hogy milyen cukik), és együtt nevetünk. Ebbe a körbe gyakran becsatlakoznak a lányaim nagybátyjai (mindkét oldalról), mind a segítség, mind a móka-kacagás oldaláról. Persze nyilván nem szülhet mindenki a húgával együtt, de talán sokan találhatnak olyan hasonló helyzetű anyákat, akikkel szívesen töltenek együtt időt.

Fizetett segítség

A mai anyák egyik nagy lehetősége az életük könnyebbé tételére a „fizetett” segítség – és itt most nem csupán a konkrét segítő emberekre (takarítónő, bébiszitter) gondolok, bár az ő létük és munkájuk is nagyon jól tehermentesíthet egy anyukát. Hanem arra, hogy a legtöbb helyen lehet ételt rendelni, fagyasztott és félkész ennivalókat vásárolni, családi napközizni, játszóházba menni, a gyerekek korának megfelelő mesét nézni – vagyis

sokkal több olyan lehetőség van, ami egy fáradt, küszködő anyukának könnyebbé teszi a hétköznapokat, és közben valószínűleg a gyerekeknek sem okoz komolyabb kárt.

Én sokszor ezek miatt nem érzem annyira nehéznek az anyasággal járó kiszolgálószemélyzeti státuszt, amit pedig a felmenőim jóval intenzívebben éltek át.

Mi volt nagyon régen?

Nagyjából egy századot visszamentem gondolatban a családi történeteimet feltárva, de elvileg lehetséges, hogy annál régebben tényleg jobb volt a nőknek. Ezért kicsit keresgéltem, hogy az 1800-as években hogyan is éltek a családok.

Nagy Czirok László kiskunhalasi néprajzkutató szerint vidéken ilyen volt a családi élet: „A nagycsalád intézménye egyidejűleg vérségi, gazdasági lokális és társadalmi egység. … Általában nagycsaládon a patriarchális nagycsaládot értjük, amelyben a közös őstől származó férfiak együtt élnek feleségeikkel, gyermekeikkel, unokáikkal. A nagycsalád vezetője a legidősebb férfi volt, vagyis az apa, nagyapa vagy a legidősebb férfi testvér. Tisztelete a családon belül rendkívül nagy volt, pl. a családhoz tartozó asszonyok nem szólíthatták meg, jelenlétében nem nevethettek. A nagycsalád mint gazdasági egység is a gazda irányítása alatt állt. … A gazda segítségére volt a családi munkák irányításában és ellenőrzésében a gazdasszony, rendszerint a gazda felesége, de beleszólása semmibe sem lehetett. A nagycsaládba bekerült asszonyok a közös vagyonból nem részesültek, még annyira sem, hogy ruhát kaptak volna, kizárólag az ennivalóért dolgoztak.”

Hallgass a neved!

Ez volt tehát a helyzet a múlt században a szegényebb rétegeknél: az asszonyok megosztották egymás között a teendőket, valóban nem voltak egyedül kisgyermekesként sem, de

valójában a család férfitagjainak szolgálatában álltak, nem volt beleszólásuk semmibe, még ruhát sem vehettek maguknak.

Egyelőre nem érzem azt, hogy olyan rossz helyzetben vagyok ehhez képest, de nézzük a tehetősebb, polgári családokat. Fónagy Zoltán, az MTA Történettudományi Intézetének kutatója ezt írja a nők szerepéről a XIX. századi középosztálybeli családokban: „A polgári családideál szerint a nő feladata volt, hogy kellemesé tegye az otthont az »ellenséges« külvilágból hazatérő családfő számára. A mindennap frissen főtt étel (akár délben és este is!), a szépen terített asztal, a fegyelmezett gyerekek, a tiszta és rendben tartott lakás, az olajozottan működő társasági élet, de akár a zongorázó feleség vagy nagylány – végső soron minden ennek az eszménynek a megvalósulását szolgálta. A cselédtartás a középosztályi családoknál általános volt.

A cseléd alkalmazása azonban nem jelentette, hogy a feleség egyáltalán nem végez háztartási munkát, inkább csak a legnagyobb fizikai megterheléssel járó, illetve a legpiszkosabb feladatoktól mentesült.”

Idealizált múlt

Akárhogyan is olvasom, sehol sem látom a támogató nagycsaládot és a friss anyukák terheit átvállaló segítők hadát. Nem lehet, hogy ezt csak úgy odaképzeljük az idealizált múltba? Azt nem vitatom, hogy régen kevesebb döntést kellett meghozni, és dönteni sokszor nehéz, de szerintem más tekintetben nem volt könnyebb a régi anyai szerepkör. Ráadásul lehet, hogy dönteni nehéz, de egyúttal jó is. Ti mit tudtok a saját anyáitok, nagyanyáitok családi szerepéről? Cserélnétek velük? Szerintetek régen könnyebb volt anyának lenni?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/JFsPic

Tóth Flóra