Nemrégiben értem haza a hétvégi vidéki kiruccanásból a gyerekeimmel, ám úgy érzem, messze nyúzottabb vagyok, mint amikor nekivágtunk az útnak. Nem csoda. A két napba próbáltam annyi programot belesűríteni, amennyit csak tudtam, mégis, legyen tartalmas az együttlét. Hisz ki tudja, az utódaim mennyi ideig hajlandók még velem eljönni bárhová. Aztán hazavezettem, felvonszoltam a bőröndöket, nekiálltam kimosni, közben begyűjtöttem a szittertől a kutyát, akit aztán alaposan megsétáltattam (az ebet, nem a lányt), segítettem a matekházi elkészültében, vacsorát főztem, felkészültem a másnapi szerkesztőségi értekezletre, ötleteket gyűjtögettem és megválaszoltam a két nap alatt felgyülemlett e-maileket.

Nem csoda, hogy este úgy zuhantam be az ágyba, mint egy zsák krumpli, hogy aztán ne is elaludjak, hanem inkább a klinikai halál állapotában töltsem a következő hét órát… amikor aztán újra beindul a verkli.

Hogy ennyire strapás és sűrű lett az életem, azt részben a körülményeim adják. Egyedül nevelek két kamasz gyereket meg egy kutyát, akik nemcsak temérdek örömet adnak, hanem napi szinten tengernyi feladatot. A munkámat imádom, ami valahol klassz, viszont éppen a rajongásom miatt megvan az a hátulütője, hogy nem értékelem munkának. Azaz akkor is szívesen dolgozom, amikor nem kéne. Ha eszembe jut egy penge téma szombat délután, nem mindig tudom elhalasztani hétfő reggelre, hanem ott helyben beleásom magam a kutatómunkába vagy a cikk megírásába. Az elmúlt időszakban könyvet is írtam, ami praktikusan úgy nézett ki, hogy minden hétvégi délelőttöt az irodában töltöttem. És érzem, megint elfogott a hév, hiányzik a regényírás felszabadítóan játékos hangulata, úgyhogy már el is kezdtem egyezkedni a gyerekeimmel, hogyan lehetne egy következő mű elkészültével járó szabadidőt beleszuszakolni az amúgy is sűrű életünkbe…

Egy szó, mint száz, a napjaim reggel hattól este tízig úgy be vannak osztva, hogy oda már nemigen fér bele semmi, nem mintha ez zavarna engem. Ha adódik egy jó lehetőség, egy izgalmas ötlet, egy megtört szívű, vigasztalásra váró barátnő, vagy egy ígéretes filmpremier, akkor buzgón újracsoportosítok mindent (többnyire az alvás kárára), nehogy lemaradjak valamiről.

Ezzel a hozzáállással azonban épp ez a fő probléma: az évek alatt, ami során úgy pörögtem egyre nagyobb fordulatszámon, mint egy gellert kapott búgócsiga, sajnos elfelejtettem pihenni.

Amúgy nem tűnik kifejezetten bonyolult feladatnak, hogy egy kicsit veszteg maradjak a seggemen, de mégsem megy.

Legutóbb a meditálás pozitív hatásairól olvastam egy cikket, gondoltam, én is kipróbálom. Nem kellett volna mást tennem, mint hogy törökülésben és csukott szemmel üldögélek öt percet, miközben befelé koncentrálok, kiürítem az agyam, lassan ki- és belégzek. Az első tíz másodpercben stréber diákként brillíroztam, aki annál elmélyültebben képes meditálni, az már egy Yoda. Igen ám, de a tizenkettedik másodpercben eszembe jutott, hogy be kéne indítani a mosást. Utána valaki a liftet hívta a házból, amiről beugrott, hogy mit mesélt a szomszéd az újévi fogadalmáról. A mindenit – csaptam a homlokomhoz –, hisz én is abban maradtam magammal, hogy napi rendszert csinálok a felülésekből. Már vágtam is hanyatt magam, hiszen egy igazi multitaskingoló nő, mint amilyen én is vagyok, simán plankel és meditál egyszerre. Meg körmöt fest… akadt meg a lepattogzott szélű manikűrömön a pillantásom.

És ahogy ott haspréselve teregettem, fél kezemmel pingálva, a másikkal egy félig kész cikket hirtelen ötlettől vezérelve pötyögve, a harmadikkal az ebédre szánt levest kavargatva, viszont tüchtigen odafigyelve, hogy a ki- és belégzésem változatlanul Yoda-szerű legyen, azon tűnődtem (befelé koncentrálva!), vajon mikor gyorsult be úgy az életem, hogy luxusszámba megy egy perc csend, vagy akár egy negyedórányi édes semmittevés? A folyamat valahol a gyerekek születésével kezdődhetett el, aztán a rakkolós hétköznapoktól olyannyira felpörgött, hogy most már szinte képtelenség kiszállnom. Ami nem jó, ezt be kellett látnom. Hiszen egy dolog, hogy másfél évtized alatt egy mérgezett egeret faragtam magamból, megreszkírozva az idő előtti végelgyengülést. De úgy látom, hogy a környezetemnek is kezdek baromi sok lenni. Fárasztó lehet nézni az égett gumiszaggal kombinált kondenzcsíkot, de ami még rosszabb, hajlamos vagyok másokat, például a gyerekeimet is azonnal feladatra, tennivalóra fogni, ha úgy látom, unatkoznak. Pedig valószínűleg csak szeretnének legalább ők elmélyülni a gondolataikban, békében és nyugalomban. Ha hagynám...

Úgyhogy elhatároztam, megtanulok újra pihenni (bár őszintén szólva, ezt még leírni is kín volt).

Első leckeként este eresztettem magamnak egy nagy kád habfürdőt. És töltöttem magamnak egy pohár italt. Aztán beültem, és keményen ellenálltam a kísértésnek, hogy odabentről controllfreak-módon instrukciókat kiabáljak kifelé a családtagjaimnak, hogy kipattanjak három perc után a dolgaim után eredve, hogy kihasználjam az időt a fürdőszoba takarítására, ha már ott vagyok. Nem mondom, hogy könnyű volt… De a hatodik percért, amikor végre nyugodtan hátradőltem, becsuktam a szemem, és nem csináltam semmit egy jó darabig… azért az áldott nyugalomért abszolút megérte.

Lehet, hogy mégiscsak rendszert kellene csinálni belőle? Feltétlenül meg fogom próbálni, amint találok neki egy kis időt.

Fiala Borcsa

A fotó a szerző sajátja (bizony, azok ott Borcsa combjai!)