Miért nem tudom elismerni, hogy erre most itt nekem nincs időm, és kész? „Nem tudom” (igen, ez a kettes számú válaszom a gyerek kérdéseire. Kellően őszinte, ha már más nem is.) Mennyivel ésszerűbb lenne nyugodtan elmondani, hogy „figyi, még tíz percet szeretnék olvasni”. Vagy „be kell fejeznem a főzést”. Hosszas, vagy akár több mondatos válasz helyett a szerencsétlen gyereket leszerelem egy elhadart „mindjárt”-tal, ami aztán ezerféle dolgot jelenthet. Az ő kis szótárában természetesen ez a „lehető leghamarabb, de inkább két perccel ezelőtt”, és a második „mindjárt” már katasztrófahelyzetnek minősül, amit azonnal orvosolni kell. A harmadik „mindjárt” már kitörő könnyekkel, „de anya, azt mondtad” kezdetű mondatokkal jár, és azonnali evakuálással fenyegető, hármas szintű riadót léptet érvénybe.

Az én szótáramban hanglejtéstől függően a „mindjárt” sokkal több mindent jelenthet.

Ha a főnök kérdezi, akkor tényleg mindjárt. Ha a boltos, akkor még visszaszaladok valamiért. Ha a pasim kérdezi, hogy mégis, mikor takarítom el azt a nagy halom ruhát, a „mindjárt” azt jelenti: „soha az életben”. Ha a kisebbik főnök, azaz a lányom kapja, akkor viszont már a hangsúly dönt. A simán, kedvesen visszakiáltott „mindjárt” az ezer év múlva, egy óra múlva, és egy perc múlva jelentéseket hordozhatja. A „mindjárt!!”, azaz „megőrjítesz most már, hagyjál békén ezzel!” kissé fenyegető. (De mi haszna? Semmi.) A „mindjárt” kérő hangsúllyal türelemre szólítja fel a gyereket, amivel sajnos időnként visszaélek, de legalább tíz percen belül biztos, hogy megcsinálom, amit kért. A vérben forgó szemekkel, fröcsögő nyállal, igazán mélyről jövő elkeseredéssel, őrmesteri basszusban hosszan elüvöltött „mindjárt” szerencsére ritka, de a fojtogató követelőzés abbamarad tőle (egy kis időre).  Az okoskodó, szemöldökráncolással előadott „mindjárt” azt jelenti, hogy „nem látod, hogy már csinálom, te türelmetlen vakegér?”.

Az alig hallhatóan elsuttogott „mindjárt” azt jelenti, hogy „fel nem kelek az ágyamból, te zsarnok, mert beteg/fáradt/hulla vagyok, de valamit mondanom kell neked, amitől legalább a látszata megvan annak, hogy foglalkozom veled. Mielőtt mindjárt megőrülök”.

Csak az a baj, hogy az élelmes kiscsaj eltanulta tőlem a módszerem, és azóta én vagyok a „mindjártok” áldozata. Nekiálltál már leckét írni? „Mindjárt!” Tényleg? A lópikulát. Ez az én „három óra múlva, ha akkor eszembe juttatod”-féle „mindjártom”, messziről hallom. Befejezted a vacsorád? „Mindjááárt”... (még beletömöm a macskába, aztán suttyomban kezet mosok, és lopok a szekrény tetején talált csokikészletből-féle „mindjárt”) Veszed már a cipőd? „Mindjárt”, sőt: nem látod, hogy rajtam van, te vagy a vakegér!

...Így neveljen gyereket az ember...

Meg is rendszabályozom. És persze hogy elmegyünk biciklizni, faleveleket gyűjteni, meggyújtani ezredszer is a töklámpást, barátnőzni, játszótérre meg kutyát simogatni, közben kiflit vajazok, gyümölcsöt préselek, mindent csinálunk, ezerfelé osztódom, csak adj még egy kis időt, addig is egyedfejlődöm, míg ezer karom nem nő, és a végtelennél is végtelenebb türelmem nem lesz. Már csinálom is. Mindjárt...

Kiemelt kép: Bruno Caimi/Flickr

Fenyvesi Zsófi