Egyszer csak meglátták az apró lábnyomokat: megrendítő film a gyerekekről, akik 40 napot éltek túl az őserdőben

–

Jól emlékszem azokra a hírekre 2023-ból, amikor rátaláltak a gyerekekre, hogy ünnepelte őket a világ, romantizáló hangok dicsérték a túlélést biztosító őslakos tudásukat, és idézték a haldokló anyjuk utolsó szavait. A valóság persze, ahogy az lenni szokott, bonyolultabb.

Magdalena, a gyerekek anyja a repülő becsapódásakor életét vesztette, nem voltak utolsó szavak, a gyerekeknek pedig már csak napjai voltak hátra, gyakorlatilag haldokoltak az éhségtől és a kimerültségtől, mire rájuk találtak. Ez itt egy határozott trigger warning is a dokumentumfilmmel kapcsolatban, mert pár olyan archív felvétel is szerepel benne, amin az esőerdőből evakuálandó gyerekek a holokausztfotókat idéző állapotban vannak.

Ahogy elkezdtem nézni, gondolkodtam azon, hogy mennyire helyénvaló vajon a gyerekeket bevonni a film készítésébe, akár azzal, hogy sokkoló képeket mutatnak róluk, akár azzal, hogy őket is megszólaltatják narrátorként. A végén viszont úgy éreztem, hogy mivel ez az ő történetük, az ő megélt valóságuk, hiba lenne kihagyni őket – ráadásul érezhető az a filmkészítői koncepció is, hogy a védelmük érdekében tényleg a legszükségesebb minimumon tartsák a részvételüket. A dokumentumfilm így leginkább az őket kereső felnőttekre, és a repülőgép-szerencsétlenséget megelőző események felgöngyölítésére koncentrál.

Menedéket építettek maguknak

A kisrepülőgép 2023. május 1-jén hajnalban indult végzetes útjára. A huitoto néphez tartozó Magdalena Mucutuy négy gyerekével (a 13 éves Leslyvel, a 9 éves Soleinyvel, a 4 éves Tiennel és a mindössze 11 hónapos Cristinnel) indult a két kisebbik gyerek apjához. Mélyen az esőerdő fölött jártak, amikor technikai hiba miatt a pilóta elvesztette a gép felett az irányítást, és lezuhantak. Az ütközés erejét a 40 méter magas fák fogták fel, így a gép nem tört szét, az eleje viszont így is megsemmisült, a felnőtt utasok pedig szörnyethaltak.

Mikor Lesly magához tért, hallotta a testvéreit sírni, vérzett a feje. A géptestbe szorult cipőjét hátrahagyva kiszabította a lábát, aztán a 11 hónapos húgát is az anyja holtteste alól. Megkereste az elsősegély-készletet, hogy bekötözze a fejét, összeszedett olyan holmikat, amiket szükségesnek tartott a túléléshez, majd kisollóval és a fogaikkal tépve az óriási falevelekből menedéket készítettek maguknak. 

Azért indultak útnak a dzsungelben, mert úgy tűnt, senki sem jön értük. Vizük volt bőven az erdőben, enni viszont csak azokat a gyümölcsöket tudták, amikről a nagymamájuk megtanította nekik, hogy biztonságosak – volt, amiket a rajtuk csodálkozó majmok vertek le a fák magasából.

A csecsemőt Lesly vitte, noszogatta a kedvenc ételükről ábrándozó, azért síró testvéreit, miközben ő maga az első húsz napban csak térden tudott csúszni a fájó lába miatt.

Szívszorító, mikor később a katonák térképén látszik, hogy a gyerekek gyakorlatilag körbe-körbe mentek, csakhogy ezt az esőerdő olyan áthatolhatatlan, még érintetlen részén tették, hogy a keresésükre induló felderítő gépeknek esélye sem volt a magasból kiszúrni őket vagy a nyomukat.

Volt, hogy emberi hangok foszlányait hallották a távolból, és amikor Lesly erről mesél a dokumentumfilmben, nézőként még érthetetlen, hogy miért nem indultak el arrafele.

A kaucsukláz öröksége és a szellem az erdőben

A keresés pár nappal később elindult, két szálon: a gyerekek rokonai által verbuvált őslakos csapattal és a kolumbiai hadsereg odavezényelt katonáival. A repülőt május 16-án megtalálták az őslakosok, ott viszont a levelekből épített menedék és más nyomok alapján viszont világos volt, hogy legalább egy gyerek túlélhette a balesetet. 

Így aztán nem is volt kérdés, hogy a keresés folytatódik, az együttműködés lehetősége viszont annál inkább, mert a felek között többféle súlyos, feloldhatatlannak látszó feszültség izzott.

A katonák gyanakodtak az őslakosokra, és az expedíció minden résztvevőjéről háttéranyagokat kérettek be, nehogy beférkőzzenek közéjük a gerillákhoz köthető emberek. Azoknak a területeknek egy részét ugyanis, ahol őslakosok élnek, a drogbizniszt folytató gerillák tartják ellenőrzésük alatt. Ők a drogkereskedelem különböző szintjeire szervezik be a jellemzően szegénységben, az infrastruktúrától távol élő őslakosokat. Emiatt pedig folyamatosak a konfliktusok a katonaság és az őslakosok között is.

Az őslakosok, különösen az idősebb generációkhoz tartozók gyanakodtak a katonákra, mert emlékeztek még nagyapáik idejére, amikor a kaucsukláz miatt az állam, és annak képviseletében a katonaság genocídiumot hajtott végre: rabszolgasorba taszította és gyilkolta a „rossz helyen élő”, ezért az ipari fellendülés „útjában álló” őslakosokat. A keresőkkel tartó idősebb sámán nem is volt hajlandó együttműködni a katonasággal, amikor pedig kiderült, hogy azok kissé lemaradva követik őket, na, azt a helyzetet meg kellett oldani. 

A filmnek ez a része egyébént különösen felemelő: látni, ahogyan fokozatosan oldódik a feszültség, az indulatok, és a kényszerű szükség együttműködésre sarkallja a feleket. Mert a katonák a dzsungel mélyén a módszereikkel semmire sem mennek az őslakosok tudása nélkül: „Őket háborúra képezték ki, nem a dzsungelre” – mondja az egyik megszólaló. Az őslakosoknak pedig elfogy az élelme, ráadásul a gyakori, heves esőzések miatt szinte valamennyien tüdőgyulladást kapnak – de így sem adják fel. Főleg, hogy folyamatosan találják a nyomokat, hogy a gyerekek még életben vannak: elhagyott cumisüveget, viszonylag friss pelenkákat.

„Te jó ég, mezítláb van a dzsungelben, teljesen védtelen” – idézi fel fájdalmasan az egyik katona, mire gondolt akkor, mikor megtalálták a kisfiú cipőit.

Az egymásrautaltság, a közös erőfeszítés szimpátiát is ébreszt, kapcsolódni kezdenek egymáshoz a két csapat tagjai. Itt érünk el ahhoz a szakaszhoz is, ami szerintem megosztóbb lehet a nézők számára. A film ugyanis azt is aprólékosan bemutatja, amikor az őslakosok bevonják a szertartásaikba a katonákat.

Ezek az alkalmak, valamint a végtelen dzsungel, a kimerültség és a külvilágból érkező elvárások együtt olyan mentális helyzetet teremtenek, amiben a józan, racionális katonák utólag is hitetlenkedve, de mégiscsak arról mesélnek, hogy az őslakosok véleményével egyetértve megfordult a fejükben, hogy van itt valami erő a dzsungelben, egy rosszakaratú szellem, ami hátráltatja őket. A film ezt nem ábrázolja pszichózisként, nem is tolja el spirituális irányba az értelmezést, egyszerűen megy velük és bemutatja a megélésüket erről. És azt is, hogy aztán mindig az őslakos módszerekhez köthetők a nagy áttörések. (Itt megfordult a fejemben, hogy ebből simán lehet majd misztikus horrort vagy thrillert forgatni – talán már forog is.)

Manuel lelepleződése

A film ügyesen szerkesztve, többféle módon mesél. Látunk konvencionális „beszélő fejes” megszólalásokat elsősorban a felnőttektől. Archív, a keresés során telefonnal készített felvételeket, és korábbi fotókat, illetve újrajátszott jeleneteket, amik szintén a keresőexpedíciót elevenítik fel. A gyerekek megszólalásai során a filmkészítők érzékeny, a kézi rajzot idéző animációval illusztrálják az eseményeket. Ez a változatosság vizuálisan is jót tesz a filmnek, és a kihagyásos, elliptikus történetépítést is megtámogatja.

A film folyamán többször látjuk Manuel Ranoque-t, a nevelő/apát is beszélni, ő is ott volt a csapattal – és nagyon érdekes, hogy az egyre több információ birtokában hogyan változik meg az is, ahogy a megszólalásait észleljük.

A rokonok és barátok elbeszéléséből fokozatosan kiderül ugyanis, hogy a kapcsolata Magdalénával nemhogy ideálisnak nem nevezhető, hanem kifejezetten durván bántalmazó volt. „Miatta szállt fel a repülőre a gyerekkel” – jajdul fel egy ponton Magdalena fivére, aki szintén részt vett a keresésben, és elmondja, hogy a gép megtalálásakor úgy kellett visszafognia magát, hogy rá ne rontson Manuelre. Bár a nő családja kifejezetten ellenezte a kapcsolatot a bántalmazás miatt és aggódtak érte,

Magdalena részéről egy utolsó, elkeseredett próbálkozás volt ez a Bogotába repülés, hogy megtartsa a kapcsolatát a férfival, aki pedig egyre megalázóbban és erőszakosabban viselkedett vele – és Leslyvel.

Manuel a nagylányt előbb eltiltotta a barátaitól és kedvenc hobbijától, majd az iskolából is kivette, végül gyakorlatilag házi rabszolgaként tartotta, például neki kellett gondoznia a csecsemő húgát, hogy az anyját elküldhesse dolgozni. Ez alapján érthetőbbé válik, hogy Lesly miért tudta ennyire ügyesen életben tartani a testvéreit az esőerdőben, és az, amit a megszólalók is pedzegetnek a filmben, hogy mi tartotta vissza a gyerekeket, mitől féltek, amikor már tudták, hogy keresik őket a felnőttek.

Ezért nézd meg

Ahogy elkezdtem, olyan fél óra után azt éreztem, jó, hát a történet kemény, de ez dokumentumfilmként önmagában semmi extra. Rosszul tettem, mert a hátralévő egy óra viszont a székbe szegezett és sodrón vitt magával. A Negyven nap a dzsungelben a National Geographic gyártásában készült, az Oscar-díjas Elizabeth Chai Vasarhelyi és Jimmy Chin mellett, az Emmy-díjas Juan Camilo Cruzzal a rendezői székben.

Készült már erről az esetről korábban dokumentumfilm például a Netflixnél is, azokat nem láttam, úgyhogy összehasonlító értékelést nem tudok adni – ezt a darabot viszont szerintem kifejezetten érdemes megnézni. Felemelő, katartikus, érzékeny, sokféle aspektusára rámutat ennek a bonyolult szituációnak, és méltón bemutatja Lesly és az őt kereső csapatok emberfeletti kitartását. És hogy megtudd, mi történt később a gyerekekkel és Manuellel, ahhoz már tényleg nézd meg a filmet.

A Negyven nap a dzsungelben szeptember 13-tól látható a Disney+-on.

Sándor Anna