Amióta blogírásra adtam a fejem, van két olyan szezonális időpont, amit muszáj vagyok kiírni, kiénekelni, kimorogni-, hörögni-, szitkozódni- és acsarkodni magamból. Minden egyes évben. Őszintén szólva, egy darabig hittem benne, hogy az idő majd minden sebet begyógyít, vagy olyan forradalmi változások állnak be az életemben, amikor már nem fogok ellenállhatatlan kényszert érezni a keserű picsogásra. Eddig azonban sajnos nem így lett.

Az egyik ilyen vissza-visszatérő esemény, a nyári szünet. Igen, tudom. Most valószínűleg a jóanyák felháborodva húzgálják a szemöldöküket, miközben gondolatban már fogalmazzák is a fröcsögő kommentet. Hiszen milyen szülő az ilyen, aki nem ad hálát az égnek a tizenegy hetes közös együttlétért a csemetéivel?! Elmondom, milyen: a bevallottan szaranya, akit minden egyes évben komoly zsonglőrködés, a tér és az idő kreatív görbítésére kényszerít a saját és a gyerekei szabadságának igencsak eltérő hosszúsága. De én azt mondom, ne is akadjunk itt le, mondok jobbat. Vagyis... rosszabbat. Van ugyanis egy még felháborítóbb, gyomorforgatóbb, vérlázítóbb tulajdonságom! Nekem nemcsak a „vakáció!” szó táblára való felcsikorogtatása okoz kétoldali heveny tikkelést, fülzúgást, idegbajt és hajhullást. Hanem a karácsony is.

Sőt, ami a legdurvább – de hogy egy kicsit magyarázzam a bizonyítványom –, ezzel az averziómmal még csak nem is vagyok egyedül. Elég csupán annyit beírnom a gugliba, hogy „Why I hate c...’”– a karácsony máris felugrik a negyedik helyen. A szeretet ünnepét kizárólag a macskák (cats), a konceptuális művészet (conceptual art) és az ügyfelek (customers) előzik meg. Viszont jóval előbbre sorolódik, mint a zsaruk (cops) vagy a főiskola (college).

De továbbmegyek a grincseskedésben! Magyarul ugyanis, ha lehet, még egy fokkal cifrább a történet. Szerintem ehhez már le kell, hogy ülj. Megvagy? Na, akkor mondom. A „Miért utálom a...’” kérdésnél még ki sem kell írni a kezdőbetűt ahhoz, hogy szintén a karácsony fusson be negyedik helyen. (Ha beírod még, hogy „Miért utálom a k...” , akkor más ajánlatot nem is ad ki a rendszer, mint a karácsonyt.)  Ám az angol nyelvű találatokkal szemben, itt a három dobogós között az anyámat, a gyerekeket és a komplett emberiséget köszönthetjük. Ojvé!

Szóval, mondom, nem vagyok egyedül a berzenkedésemmel. Kénytelen voltam tehát mély önvizsgálatot tartani, hogy feltárjam az okát, vajon miért utáljuk olyan sokan a karácsonyt. Aztán persze rájöttem. Például arra, hogy nekem tulajdonképpen semmi bajom nincs a háromnapos karácsonnyal. De a három hónapossal már annál több. Ha becsületesen csak 72 órán át tartana Jézus Krisztus születésnapja, igazi homlokon pörgős hedonistaként még örülnék is neki. Hiszen így kell ezt, én is imádom a zsúrokat meg a csapatást, hadd szóljon! Ömöljön ránk a szeretet és a béke, amennyi csak a csövön kifér. De hogy már szeptember közepétől ez folyjon mindenhonnan, azért azt kicsit túlzásnak tartom.

Nézd meg például ezeket az Instagram-posztokat!

karácsonyfa
A nagymama, akinek már augusztus 26-án áll

Szegény britek, tényleg annyira várják az ünnepeket, hogy van, aki már augusztus végén fullon pörgetni a szentestét. Egy fecske nem csinál nyarat, két angol háziasszony, no meg három király azonban lelkesen hozza el nekünk a csendes éjt már októberben.

Még alig intettünk búcsút az évnyitónak, szinte még le se ment a Szózat utolsó taktusa, de az áruházak polcaira már bekúsznak a girlandok, hógömbök, ünnepi díszek, szezonális ajándékok, a hagngszórókból rendületlenül bömböl a ho-ho-ho-hó. A karácsonyi dugó és tülekedés már november közepén átveszi az uralmat, megáll a város, megáll az idő, de megáll az ész is ennyi idegrohammal kombinált giccstől.

Nyugi, értem én, nem vagyok hülye. Nagyon is jól tudom, mire megy ki az ünnepi precox, mi az oka annak, hogy idő előtt bele vagyunk hergelve, erőszakolva, tolva az önfeledt ünneplésbe. A karácsony ugyanis a legnagyobb biznisz, a legközösségibb pénzszórás, bőven megelőzve az anyák és apák napját, a Valentin napot, talán csak az állami beruházásokat és metrófelújításokat nem.

Egy magyar család átlagosan 132 ezer forintot költ ajándékokra, egy amerikai állampolgár pedig 830 dollárt per kopf. Majd' minden tizedik ember pedig inkább előreszalad a nyomasztó költségek miatt, és egész évben karácsonyi ajándékok után pásztázza a boltokat. A felmérésekben résztvevők közel fele azonban mindezt stresszként éli meg, legtöbbjüknek fogalma sincs, miből fogja mindezt finanszírozni.

Szóval igen, értem, hogy azért kell totál meghülyülnünk, azért van az arcunkba tolva a Superbowl reklámhisztériájához hasonlatosan a karácsonyi hirdetések dömpingje, hogy még egyszer, utoljára az évben alaposan megpörgessük a GDP-t. Csak az a baj, hogy így a gyereket is kiöntjük a fürdővízzel együtt. Az újszülött kis Jézus pedig ennél sokkal többet – vagyis, hogy pontosak legyünk –, sokkal kevesebbet érdemelne.

Mert így, mire elérkezik a várva várt nap, amire tényleg, mint egy besózott menyasszony, hónapok óta készülünk időt, pénzt, fáradságot és idegállapotot nem kímélve, már nem tehetünk mást, mint szomorúan konstatáljuk, hogy mégsem lett annyira tökéletes, mint ahogy megálmodtuk, és amire a három hónapos erőfeszítésünket áldoztuk.

Mert lehet, hogy mégiscsak kirepedt az az átkozott beigli, csoffadt seggű lett a fa, a nagypapa vágódeszkának használja a táblagépet, és a kutya beszaloncukrozva összehányja az anyós kimenős rokolyáját.

Ahelyett, hogy elengednénk az egész ránk erőltetett feszkót, és nem ülnénk fel a bulivonatra már ősz derekán, hanem hagynánk, hogy az a szigorúan három nap arról szóljon, amiről mi szeretnénk. És ide azt írsz, gondolsz, amit csak akarsz. A lózungokat inkább meghagyom másnak.

 

Fiala Borcsa

Képek: Daily Mail