–

Tóth Dominika

„Anyukámról nincs túl sok kép, amin egyedül van, nem szereti, ha fotózzák. Ezen a képen a legidősebb nővéremmel látható. Számomra nem a kép különleges, hanem anya, aki mindent megtett, és jelenleg is megtesz értünk.”

Csepelyi Adri

„Nem tudom, mikori ez a fotó anyukámról, de azt igen, hogy van olyan is, amelyen ugyanezt a melegítőt viseli, és engem fürdet csecsemőkoromban. (Azt kicsit nehezebb lett volna reprodukálni). Az ominózus melegítő (alsó része is van) tehát idősebb, mint én, de ma is hordom, a ruhatáram féltve őrzött darabja, ma már nyilván komoly muzeális értékkel bír. Tizenévesen kunyeráltam el anyától, aki új cipzárt is varrt bele, mégse nagyon értette, miért vagyok annyira odáig ezért a szettért. Pedig egyszerű: anyukám ruhatára állati menő volt, és ez volt az egyik legmenőbb darabja – egy hip-hopot hallgató tizenéves számára legalábbis mindenképpen. Anya kislánykoromban őrületes cuccokat varrt és kötött magának, a faluban jókora feltűnést tudott kelteni, és én tőle „örököltem” az extravagáns öltözködés iránti imádatomat. Ez a melegítő végigkísér az egész életemen, sok fotóm van a legkülönfélébb időszakaimból, amikor ezt viselem. Jó érzés felvenni, szeretem magam benne – és jó így együtt látni ezt a két képet.”

DTK

„Az anyám én vagyok. Én vagyok az anyám.” Ezt írtam a róla szóló regényem előszavában. Elég megnézni az alábbi két fotót, és kiderül, miért. Vagyis… ennél még sokkal többért. Anyu a fotón alig több mint harmincéves, már van egy nyolcéves nagylánya és egy alig kétéves kisfia. Színésznői ambícióival leszámolt, nagyjából tíz éve áll a katedrán a kaposvári Széchenyi István Szakközép- és Szakmunkásképző Iskolában… és még mindig sokkal inkább úgy néz ki, mint egy diák, nem mint egy tanár. Hordja a főiskola óta taposott Alföldi papucsot, és a turkálóból szerzett kincset: a Columbia feliratú amerikai egyetemi pólót. Így elfogadnám a szettjét, ahogy van. De nem csak ezért szeretem ezt a fotóját. Hanem azért is, ahogy néz. Elvágyódva, szomorúan, mégis nyugodtan, kényelmesen és elgondolkodva. Ilyennek látom, ha lehunyom a szemem. Sajnos már csak akkor.”

Molnár Erika

„Azért választottam ezt a képet, mert Zsuzsa pont annyi idős volt ezen a képen, mint én most. Na, jó, nem egészen, hat hónappal idősesebb vagyok, de ez nem sokat számít, mert szerintem egyáltalán nem hasonlítok rá, és ez hat hónappal ezelőtt is így volt. Sokan kérdezik, hogy miért hívom Zsuzsának az anyámat. A rövid válaszom: mert ez a neve (hívhatnám Erzsikének is, csak arra valószínűleg nem hallgatna). De az az igazság, hogy kamaszkoromig Maminak hívtam, amit nagyon nem szeretett, mert szerinte a nagymamákat szólítják így. Ezért most már kábé harmincöt éve Zsuzsának szólítom, de anyák napján, mindig édesanyámnak.”

Marossy Kriszta

„Ez az a kép anyukámról, amelyik mindig velem volt, bárhova költöztem – márpedig sokat költöztem. Egyszerűen csak szeretem, hogy olyan természetes és kicsit mélabús rajta. Mostanában tudtam, meg hogy a kép tizenkilenc éves korában készült róla Debrecenben, és egy fiú készítette, aki udvarolt neki. Ekkor két ostromlója volt, és végül nem a fotós fiú, hanem az apám mellett döntött. Ahogy ő mondja: „Azt hiszem, a keményebb utat választottam, de miattad mindenképp megérte!” Hát, itt van ő, aki még nem sejtette, hogy mi lesz vele, és én, hogy tisztelegjek előtte mindazért, amit ezután értem is vállalt, és a mai napig örömmel teszi! Köszönöm, anyukám!”

Kerepeczki Anna

„Viszonylag ritkán járok haza, így anyát kértem meg, hogy keressen néhány fotót magáról, lehetőleg, amikor velem egy idős. Egyből rávágta, hogy akkor már én megszülettem, és onnantól nem sok kép van róla. Így hát egy fiatalabb fotót választottam, ahol olyan huszonkettő körül lehet (én huszonhat vagyok). A beszélgetésünkben az is elhangzott, hogy „nem is hasonlítunk egymásra”, meg hogy „nincs rólam normális kép”.

Hát, anya, ez tényleg durva retro kép, de nagyon szép vagy rajta!

És egyébként sokban hasonlítunk, ha külsőben nagyon nem is, belül rengeteg dologban. Nap mint nap észreveszem magamon ezeket, persze első reakcióm, hogy »úristen, olyan vagyok, mint anyám«, de aztán persze jó érzéssel tölt el.”

Zimre Zsuzsa

„Ezt a képet azért szeretem, mert tíz látogatóból kilenc azt hiszi, hogy én vagyok rajta húszévesen. Meglepő módon itt anyun nincs szemüveg, vagyis, akkor járhatott a színműre, az egyik első volt, akinek Győrffy proftól volt kontaktlencséje. Aztán egyszer valahogy kiesett a suliban, azt kereste az egész fősuli. Ő meg nem merte otthon megmondani, mi történt, hanem sokat melózott egy újért. Azért is szeretem ezt a képet, mert így sosem láttam (harminckét évesen szült), és annyira más, mint az általam megszokott arca. Sokkal lágyabb, még nem edzette meg az élet. Aztán az is lehet, hogy nem hordott épp szemüveget, és csak nem látott, azért ilyen a tekintete. De ez már az ő titka marad.”

Gyárfás Dorka

„Gyerekkoromból az a képem maradt meg, hogy az anyukám egy gyönyörű, szexi nő, aki után fütyülnek a férfiak az utcán, és aki előtt a nők is elismeréssel adóznak. Aki imád nőnek lenni, és élvezi, ha tetszik. Szerintem a kép láttán nem is kell tovább magyaráznom (ez a kedvenc felvételem róla), legfeljebb annyit fűznék hozzá, hogy ezt a pillanatot még a születésem előtti évben örökítették meg, amikor anyukám a hippi korszakát élte, és a budapesti underground művészvilágban forgolódott, de később, miután megszülettünk a húgommal, és kicsit nagyobbak lettünk, átváltott elegáns úrinőre, és az is ugyanilyen jól állt neki. Ahogy a két fotóból is látszik, én külsőre nem hasonlítok rá, az apukám arcát örököltem, és a nőiségemet is egész másképp élem meg, mint ő. Ennek ellenére tőle tanultam, milyen jó nőnek lenni, és rengeteg más dolgot is, az öltözködés szeretetétől kezdve a macskák iránti gyengéd érzelmeken át a hegyek iránti rajongásig, meg persze a kultúra falását is. Egyszer írtam egy hosszú listát arról, mi mindent vettem át tőle akaratlanul, de az maradjon a mi titkunk.”

Szőcs Lilla

Először egy kanárisárga síoverállos képet akartam választani, ahol épp a Magas-Tátrában síel, eszeveszettül kúl cuccai voltak anyukámnak. Imádtam a gardróbjából öltözködni. Ahogy Adriéknál, úgy nálunk is minden egyes ruhadarabja muzeális értékkel bír a mai napig. Mindig gondosan kiválogatta a legjobb cuccokat a butiksorról, akár elegánsan, akár sportosan öltözött fel, mindenhez járt egy klipsz, rózsaszín metálfényű rúzs, és egy kis szemhéjpúder. Elegáns alkalmi szettjeinek elmaradhatatlan kellékeként kendőt kötött a nyakába. De nem ám hanyagul, hanem pici bross kitűzővel, vagy egy kendőt összefogó tűvel. Minden szetthez volt egy hozzá passzoló ridikül, ridikülben kis fésű és szövetzsebkendő. Ez alapszabály volt, pontosabban életstílus. Ezen a képen még csak talán tizennyolc éves lehetett, készítettek róla egy fotóstúdióban egy portrét. Több ilyen képem is van róla, de mind közül ezt szeretem a legjobban, mert benne van a lénye. Meg persze azért, is mert olyan a kép hangulata mintha egy Jiří Menzel-filmből bújt volna elő.”