Igen, belátom, mi, szülők sokszor néha rémesen viselkedünk, és cikik vagyunk – kamasz szemmel tekintve meg főleg. Égetjük az utódokat, persze nem direkt, hisz kedveljük őket, csak bénázunk, aztán igyekszünk kimagyarázni a dolgot, és okoskodunk, hogy kár aggódni, minden csoda három napig tart, minek úgy mellre szívni!?

Ehhez képest harminc évvel a történtek után is pontosan fel tudjuk idézni, hányan voltak, hogy néztek ki, és milyen állati hangokon röhögtek percekig a sorban mögöttünk álló kiscsávók, amikor az anyukánk hangosan rákérdezett, nem vettük-e fel fordítva reggel a mackónadrágot, mert szerinte mégis.

(Kösz, Anya!)          

Mindegy.

Mi is beszélünk néha össze-vissza, hencegünk a saját gyerekünk fotóival, posztoljuk hangulatunktól függően a bilit, a büfit, a szopit, a bizit… Ő meg joggal kéri ki magának mindezt, amint öntudatra ébred, azaz csinál egy profilt magának, és rábukkan a múltja nyomaira a mi oldalunkon – feltéve, ha az ismerősünk, és nemcsak a kölykünk, mert azért ez nem egyértelmű, még az is lehet, hogy kapásból le lettünk tiltva.  

No, de miközben mi pár nyomorult családi képpel bíbelődünk (osztani vagy nem osztani) a Facebookon, esetleg az Instán, a gyerekeinknek eszük ágában sincs fotókat feltenni anyuról. (Hacsak anyu nem híres vlogger és/vagy Minecraft-bajnok.) Viszont sziámi ikerként nőttek össze kamerával és mikrofonnal felszerelt kütyüikkel. Suli után videócsetelnek a barátaikkal, együtt játszanak, miközben sok-sok kilométerre vannak egymástól, élő közvetítéseket néznek, és naplóírás helyett ők is elmesélik a napjukat a YouTube-on, ha hagyjuk.

Miközben ki sem mozdulnak a gyerekszobából.

Jó esetben.

Mert van, hogy a lakás „való villává” alakul. Mert a kiskorú bekapcsolt kamerájú telefonnal vagy tablettel masírozik fel-alá, mesél valamit a barátnőinek, közben kikocog a konyhába, eszeget, majd irány egy másik helyiség. Csakhogy óhatatlanul a kamera látóterébe kerül időnként ez-az, aminek nem kellene…

Például én.

Például te.

Amint épp átvágtatsz pucéran a színen, mert a törülköző a szárítón maradt.

Vagy fejhangon visítasz, mert kibukdácsolt a hűtő alól egy csótány.

Vagy mondasz valamit a család férfitagjának, amit most nem idézek. 

Vagy leülvén egy percre végre csak gubbasztasz a konyhaasztalnál, előtted fura színű lötty (tejeskávé volt), hasadon hurkákba gyűrve a macinaci (amit fordítva vettél fel), csimbókos hajjal, boldog-kataton orkpózban.

Ne adj' isten... a klotyón nyomkodod a telefonodat – jó, tudom, te nem szoktad, de van, aki igen. Mert például ilyenkor van ideje bepötyögni egy válaszüzenetet a barátnőjének a viberen.

Bezzeg régen… Igen, mi is lógtunk órákig a telefonon kamaszkorunkban – már ha volt vezetékes telefonunk – ki is voltak bukva az ősök meg az iker, mert nem tudták, hogy arany életük van. Persze, az iker hallhatott ezt-azt, például búgás helyett süket csöndet órákon át, ha foglaltad a vonalat, meg Virág elvtárs is éber volt, no, de könyörgök, már titkosszolgálati módszerekhez sincs szükség ahhoz, hogy egy rakás kistestvér (mindennap másik legjobb barát) pislogjon bele az életedbe, pont akkor, amikor rohadtul nem kéne.  

A minap döbbentem rá, hogy egészen szürreális emlékei lesznek rólam a most cseperedő nemzedéknek, lévén körünkben tartózkodó képviselőjük nem közli, mikor van hang- és videókapcsolatban egész nap a haverokkal – mert neki ez így természetes. (És ezen még csak kiakadni se ér, a mi gyerekünk, a mi gyerekeink. Vajon a dédi mit gondolt volna például arról a fura szokásunkról, hogy nyomkövetővel közlekedünk egész nap annak érdekében, hogy elnavigáljanak minket a Baross utcába, ahova a dédi csukott szemmel is eltalált volna Pestlőrincről is, nemhogy a belvárosból?)   

Egy kedves ismerősöm azzal nyugtat – már amennyiben ez annak számít –, hogy három kamaszgyerekének tucatnyi jó barátja egy időben minden este megjelent virtuálisan náluk, együtt vacsoráztak, megtárgyalták, amit meg kellett, aztán pizsiosztás, fogmosás, lámpaoltás (itt is, ott is), helló. És mint minden korszak, lecsengett ez is. És ő már csak bölcsen, megértően mosolyog, amikor elpanaszolom, hogy nem merek – pláne kényes témában – megszólalni a nappaliban, csak miután kézjelekkel megtudakoltam, ki van-e kapcsolva a tablet kamerája, mikrofonja, azaz nem vagyunk-e aktuálisan éppen videókapcsolatban pár némán pislogó kisbagollyal a világban.

(Vagy a saját anyámmal, hisz a Mama meg Skype-rajongó…)

Ugyanis, ha a gyerek épp hallgat, eszik, rajzol, leckét ír, zongorázik vagy táncol, az még nem jelenti azt, hogy egyik kistesó sincs jelen közben, úgy értem virtuálisan, mert bár elég szórakozott vagyok, azt azért észreszem, ha vendég érkezik, úgy értem, becsönget, betrappol, összeugrálja a kutya, kekszet eszik stb.    

Ej, sose gondoltam volna, hogy így fogom imádni, ha jön pár bakfis, és letarolja a kéglit. 

Kurucz Adrienn