Egy kemény mondat elő- és utóélete

A Facebook-bébikről szóló cikkben volt egy mondat, amit kétszer kitöröltem, majd végül mégis benne hagytam. Ez volt az:

„Az internet egyik legnagyobb problémája a gyerekek számára nem a trollok vagy pedofilok, hanem azok a felnőttek, akik kiteszik a kisgyerekekről készült felvételeket.”

Kemény szavak, és jó lett volna részletesebben is megindokolni, miért is gondolom ezt, úgyhogy mindenkinek jár a pont, aki ezt kritizálta. Teljesen igazatok van. Ezért úgy döntöttem, továbbviszem ezt, annak reményével, hogy jobban fogjuk egymást érteni. Azokkal is, akik mást gondolnak erről az egész kérdésről. 

Szülőség: otthon, a négy fal között?

Onnan indítanám az egész gondolatmenetet, hogy a világ, amiben élünk, egy csomó olyan dolgot természetesnek vesz, ami egyáltalán nem normális.

Azt gondoljuk, hogy a szülés után az anyák elmagányosodása, a kisgyerekes szülők elszigetelődése magától értetődő. De ez nincs így.

Alapvetően nem arra van a homo sapiens kitalálva, hogy otthon, a négy fal között legyen szülő. 

Minden ösztönünk, és évezredek evolúciós fejlődése úgy alakított minket, hogy ne egyedül vagy párban, hanem közösségben legyünk szülők. Az a trend, hogy a szülők mindenféle közösségi, vagy tágabb családi támogatás nélkül vállalnak gyereket, elképesztően nagy kihívás. Ezt sem kisközösségi, sem társadalmi szinten nem vesszük komolyan, és azt gondoljuk, teljesen természetes, hogy egy babával meg egy gyerekkel kapcsolatos mindenféle ügyet egyedül-párban (néha egy-egy nagyszülővel kiegészülve) kell vinni.  

 

Nem tudatosítjuk magunkban, hogy nemcsak a gyomrunk „maradt” a paleolit-korban, hanem az egész lényünk. Egyes kutatók szerint a gyerekek körül hét-nyolc olyan bizalmi felnőttnek kellene lenni, akikhez mélyen és biztonságosan tudnak kötődni, akiket ismernek, és akik figyelnek rájuk, ha a szülők éppen nem tudnak. A gyerekeket közösségben kellene nevelnünk, de legalábbis olyan más idősebb-fiatalabb felnőttekkel együtt, akik be tudnak szállni, ha mi éppen nem vagyunk jól, elfáradunk, rossz napunk (hetünk) van, érzelmileg több támogatásra van igényünk, vagy fizikailag egy nagyobb alvásra – vagy bármi másra. Például arra, hogy a többiek megerősítsenek abban, hogy elég jó szülők vagyunk. Az erre vonatkozó igényünk ugyanis teljesen természetes. 

Hordaélmény az Instán, Facebookon

Amikor azt mutatják az adatok, hogy a közösségimédia-profillal rendelkező kisbabás szülők több mint kilencven százaléka megoszt képet, videót a gyerekéről, és rendszeresen posztolja a saját szülőségével kapcsolatos élményeit, akkor (sok minden egyéb mellett) valójában azt is látjuk, ahogy egy stresszes, nehéz időszakban lévő homo sapiens kapcsolódni próbál a hordája, törzse más tagjaihoz. Vissza szeretne kapni valamit abból a komfortból, amire teljesen jogosan tart igényt: hogy ne maradjon egyedül, és ne magányosan vagy tandemben kelljen az utódról gondoskodnia, hanem nagyobb biztonságban, nagyobb közösségben. 

A szülők tehát posztolnak.

Az erre vonatkozó igényre vannak nagyon erős belső késztetései. Érthető, hogy ezek mozgatnak valakit – főleg egy olyan időszakban, amikor a hormonok sem feltétlenül a higgadt mérlegelés és a körültekintő, megfontolt döntéshozatal irányába terelik az embert. 

Ezzel együtt is a Facebookra vagy más felületekre kiposztolni egy gyereket nagyon más minőséget jelent, mint a személyes kapcsolódás. Más szinteken és máshogyan érkezik a visszacsatolás, gyakran támogatás helyett elbizonytalanító információk zúdulnak a szülőre. Egymásnak ellentmondó tanácsok tömegében kell lavírozni, és akkor még csak a szülőséggel kapcsolatos negatívumokról van szó, a gyerekjogi problémákat nem is említettem. 

A Facebook-bébik szülei valójában nem lettek se magabiztosabbak, se boldogabbak attól, hogy annyit posztoltak.

A szülők teljesen normális, kódolt igénye arra, hogy ne maradjanak egyedül a szülőségükkel, a XXI. századi realitásban, nem valódi, hanem tüneti kezelést kapott, ráadásul olyan járulékos kockázatokat és problémákat is előidézett, amelyek hosszú távú károkat okozhattak. 

A gyerekeknek károsult a magánélethez való joga, és a szülő-gyerek közötti bizalmi kapcsolat is sérülhetett. Ezeket azért emelem itt ki, mert önmagában azzal nem lenne gond, ha a szülők hébe-hóba fotózzák a gyereküket. Azzal sincs gond, ha ezeket a fotókat megosztják azzal a néhány emberrel, akik a gyereket valóban, közelről ismerik.

Egy zárt körrel, akiknél minimalizálható a visszaélés kockázata, és az is, hogy a gyerek számára később ez a megosztás kellemetlen vagy problémás lesz. 

Tehát gyerekjogi szempontból sem cél, hogy soha ne fotózzuk a gyerek és ne osszunk meg semmit senkivel. A gyerekkorral kapcsolatos emlékek megőrzése nagyon fontos. A gyerekkor ugyanis konstruált – kevés a kisgyermekkori saját emlék, így felértékelődik minden történet, momentum, emlék, fotó vagy egyéb lenyomat, ami rólunk mesél magunknak. Így áll össze a gyerekkor. Így alkotjuk meg a saját mítoszunkat, a családunkkal együtt.

Ez egy nagyon intim folyamat, amit jó lenne nem veszélyeztetni, és a legjobb lenne nem kiárusítani.

Ezzel van a baj

A gond ugyanis azzal van, ha mérték és tudatosság nélkül megy a gyerek kiposztolása, és ha a szülő a gyereket használja fel a saját vágyai, szükségletei kielégítésére. A gyereket nem lehetne, nem lenne szabad arra „használni”, hogy a szülő önigazoljon, extra bevételt szerezzen, imázst építsen, stb. Amikről az egész Facbook-bébi-éra sok tekintetben szól(t). 

Ezért írtam azt a cikkben, hogy minden más emberi veszélyeztető faktorhoz képest a gyereket túlposztoló szülők jelentik a legnagyobb problémát. Egyrészt azért, mert arányaiban többen vannak, mint más veszélyeztető emberek. Másrészt azért, mert ha egy troll vagy egy online ragadozó megjelenik a gyerek digitális életében, akkor a szülő ott tud lenni, és segítséget tud nyújtani. Ha viszont maga a szülő a veszélyeztető, akkor piszok nehéz a gyereknek segítséget kérni. Vagy egyáltalán azt megfogalmazni a szülő felé, hogy nem oké, amit csinál.

Harmadrészt pedig azért, mert a gyerekkor egészének minőségét erodálhatja és károsíthatja egy ilyen szülői magatartás, ha tartósan fennmarad, figyelmen kívül hagyja a gyereke szükségleteit, jelzéseit, vagy durva visszaélést is jelent. 

Tehát, miközben értem és megértem a vágyat a gyerekről való posztolások mögött, nagyon fontosnak érzem, hogy ebben sokkal de sokkal megfontoltabbak, körültekintőbbek és óvatosabbak legyünk. Ebben a civilizációban élünk. Alkalmazkodnunk kell a veszélyeihez. A gyerekek védelme érdekében. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maskot

Gyurkó Szilvia