Gyerekkoromban mindig átnéztem a szüleim szekrényeit. Csak azért, mert még nem tudtam, mi van ott. Izgalmas volt, egyszer azt hiszem, a karácsonyi ajándékra is ráleltem, de az igazi sokkot a takarosan glédába hajtogatott vászon ágyneműk között talált műfogsor, és egy felnőtteknek szóló magazin jelentette. Nem értettem, minek eszi az a néni azt a marha hosszú kiflit olyan lelkesen. Őszintén szólva, még ma sem értem, ahogy az egész pornóipart sem, de azóta sem kutattam senki szekrényében – na jó, kivéve a vőlegényemét.

Kamaszkoromban meg olyan szimbiózisban éltünk a barátnőmmel, akivel ráadásul szomszédok is voltunk, hogy nem lehetett tudni, mi kié. Mindegyikünknek volt kulcsa a másik asztalfiókjához, egymás ruháit hordtuk, belenézni a leveleibe vagy a mütyürjei között kotorászni nem tűnt határátlépésnek, olyan volt, mint a magaméban kotorászni. Amikor Hajni naplójának elolvasásakor rájöttem, hogy korábban ő is elolvasta az enyémet, és ezt stílszerűen meg is örökítette, megérintett valami rossz érzés, hogy „hát nekem egyetlen titkom se lehet”? De a barátságunk része volt, hogy nem lehet. Egy idő után megszoktam, és mivel teljesen kölcsönös volt, nem is szólhattam semmit.

Ezután jött egy józan mértéktartással teli időszak, amíg meg nem ismertem a vőlegényemet, és össze nem költöztünk. Teljesen elöntött a megismerése iránti vágy. Tudtam, hogy az információ hatalom, ugyanakkor egy lépés is befelé a másik életébe. Ő nem kutakodott, nem érdekelték sem a ruháim, sem az emlékeim, engem annál inkább minden, ami valaha az övé volt. Régi szerelmes levelek, rám nem tartozó fényképek, bevásárlószatyrok, ruhásszekrények: ezeken úgy rágódtam falatonként, mint más egy jó vacsorán, és csillogott a szemem az örömtől. Mindig találtam valami újat, amit őszintén be is vallottam, és addig kérdezgettem a kis páromat, amíg el nem mesélt egy olyan kis részletet az életéből, amit magától nem osztott volna meg velem. Kutatási mániámnak köszönhetem, hogy előbb tudtam, amikor megvette az eljegyzési gyűrűt, mint kellett volna, és a készülődését is alaposan lelepleztem, idő előtt átkutatva a bevásárlótáskát. Akkor ugyan éreztem, hogy jobb lett volna megülni a seggemen, de már késő volt.

A kíváncsiságom szerencsére minden évvel egyre csökkent. Akkor lángolt fel utoljára, amikor a szakításunk után a volt vőlegényem nem változtatott az e-mail fiókja jelszaván, szegényke, bízott bennem. Kár volt. Akármennyire is fájt, elolvastam azokat a leveleket is, amiket már az új barátnővel írtak egymásnak. És akkor elkaptam.

Elkaptam egy olyan levelet, amiben az új élettárs azt fejtegette,  hogy a közös fiunk nincs is olyan jó kezekben nálam, és biztosan gondtalan örömmel mondanék le róla, akkor tartásdíjat is én fizetnék, meg a láthatásokra is nekem kéne odautaznom kéthetente hozzájuk.

Tiszta haszon, mindenki csak nyer. Azért nem bántam meg soha, hogy elolvastam azt a levelet, mert felnyitotta a szemem, és bár a gonosz terv csak tervezgetési, álmodozási fázisában volt – és abban is maradt – szembe kellett néznem azzal, hogy ha nem szedem össze magam a feneketlen gyászban, ha folyamatosan megalázkodom – és a leselkedés is az – , akkor nem fogom tudni kézben tartani az életem. A volt vőlegényem persze tajtékzott, hogy beperel a kéretlen levélolvasásért, de nekem is volt miért üvöltöznöm vele, úgyhogy a per elmaradt, de a tanulság nem: azóta nem sértettem levéltitkot.

Így, túl a harmincon már nem érdekel senkinek semmije. Egyrészt a kíváncsiság is elmúlt, másrészt  ha későn is, de megértettem, hogy a másik határai szentek és sérthetetlenek, ahogyan az enyémek is.

Hogy joga van hozzá, hogy bízzon bennem, nekem is ahhoz, hogy bízzam benne, és ezzel nem szabad visszaélni. Jöhetett akárhány kapcsolat, együttélés, a másik bármijét otthagyhatta akárhol, semmibe sem néztem bele, se fizetési kimutatásokba, se levelekbe, se telefonokba, se szekrényekbe. Soha. Ha tudni akartam valamit, kérdeztem, és ehhez azóta is tartom magam.

Aztán néhány napja viccből beállítottam a mostani pasim telefonján háttérképnek magamat – nem, nem vagyok bejáratos, és egyik üzenetét sem olvastam el. Csak nevetett, és persze visszakaptam a csínyt. Tegnap viszont az új telefonomon, amivel épp csak ismerkedtem, az ikonjaimat kéretlenül átrendezte, én pedig olyan felháborodást éreztem, amit már rég. Ez az ÉN telefonom! Az énem egyik határa! Persze jó nagy veszekedés lett belőle, hiszen én kezdtem az egészet, de ez nem vigasztalt. Szóval, újabb tanulság, ha képet akarok magamról a pasimnál, kinyomtatok egyet, és a kezébe nyomom. És a legfőbb: ideje végleg leszokni a határátlépésekről. Az a hatalom, amit az információk kéretlen birtoklása jelent, sokkal kisebb, ráadásul rondább, mint a magamba, és a másikba vetett bizalomé.

 

 Polgár Lili