–

„Még mindig nem sikerül?”
„Rendesen nem megy?”
„Az ilyenekkel ne törődj, normálisoknak nem kell.”
„Úgysem találsz ott senkit, esélytelen.”
„Ott mindenki csak egy dolgot akar.”

És így tovább...

Nagyon úgy tűnik, hogy a netes ismerkedés még mindig nem tartozik a társadalmilag teljes mértékben elfogadott jelenségek közé. Persze a helyzet sokkal jobb, mint, mondjuk, tíz évvel ezelőtt, főleg, ha belegondolsz, hogy talán nem is a környezetünk megítélése számít ilyen esetekben. Hiszen  alapjáraton is nehéz találni valakit, szóval ha éppen nem a MÁV jegykiadó játékának nyertese vagy, és pont a megfelelő ember mellé ültetnek a megfelelő a vonatkocsiban, akkor nincs mese: keresni kell.

Ha pedig már végigszántottad a lakást a lépcső alatti gardróbtól az alkóvig, és a szennyes kosár alá is benéztél a biztonság kedvéért, hátha épp ott rejlik a jövendőbelid, valamint a létező összes romkocsmába és házibuliba elmentél, és még mindig semmi, akkor a legkézenfekvőbb megoldás: az internet.

A nullához konvergáló elvárásokkal, különösebb reménykedés nélkül regisztráltam arra a bizonyos jobbra-balra húzogatós alkalmazásra. Na, jó, mondjuk ki: a Tinderre. Hiszen mi baj történhet?

Nem úgy álltam hozzá, hogy itt biztosan megtalálom életem szerelmét. Mindig azt vallottam, hogy a személyes találkozás dönt el mindent, így kerültem az elhúzódó online csevegést. Hiszen nyilván olyan képet töltöttem fel magamról, ahol tökéletesen sikerült kihúzni a szemöldököm (nem túl vastagon, de élénken. Igen, nehéz belőni a megfelelő arányokat). És nyilván a cset másik végén lévő személy sem egy ébredés utáni fotóval riogatja a leányzókat. Ennek a módszernek is megvan a hátránya, méghozzá elég méretes: ha élőben bukik ki valamilyen, közös jövővel összeegyeztethetetlen gikszer, akkor sokkal kellemetlenebb kétségbeesetten keresni a kijáratot, mint egy elbocsátó szép üzenetben leírni, hogy „bocs, de nem” .

Az ijesztő

Első ilyen vakrandim – nevezzük Ijesztőnek – azzal kezdte, hogy késett, míg én a romantikus hangulatú Blaha Lujza téren álldogálva próbáltam elkerülni a gyanús elemeket. Hősünk végül nagy lelkesedéssel érkezett... csak pénztárcával nem, így az a furcsa helyzet alakult ki, hogy egy hűvös novemberi estét kinti sétálással töltöttünk. Annyira nem is lett volna ezzel probléma, inkább az intim információk tömkelegével: mentális betegségek a családban, rendszeres verések, zéró ambíciók a jövőre nézve... és így tovább. Aztán jött a kedvenc, egyben visszatérő témám, az exek, változatos sztorikkal, de mégis mindegyik ugyanazzal a mozzanattal zárult: megcsalás, mégpedig a lányok részéről. Az ezek után – természetesen mosdóhasználat ürügyén – bedobott „Felmehetek hozzád?” kérdés elhárítását követően a történet happy enddel zárult: nem lett második találkozó.

A melankolikus

A második jelölt – nevezzük Melankolikusnak – szintén késéssel nyitott, aminek az lett a folyománya, hogy a megbeszélt mozi előtt gyakorlatilag egy szót sem váltottunk. Aztán, mondjuk, egész kellemes este lett a dologból, sok-sok beszélgetéssel, amelyek viszont sajnos mind egyetlen, ám annál súlyosabb témára futottak ki: bizony, az ex. Pontosabban Az Ex, aki akkor alig három hete viselte ezt a címkét. Cuccainak egy része még mindig Melankolikusnál leledzett, aki pedig láthatóan nem volt képes az új felé nyitni, vagy legalább kidobni mindent a legközelebbi szeméttárolóba. Hamar kiderült, hogy itt senkinek sem terem babér, nekem legalábbis biztosan nem. 

A túl sok

A harmadik – nevezzük Túl Soknak – sokkal ígéretesebbnek tűnt, mivel felettébb szerencsés módon vette azt a kölcsönösen csipkelődő, szarkasztikus stílusomat, ami nálam gyakorlatilag elengedhetetlen. A probléma igazából ott kezdődött, hogy az én tömören fogalmazó természetemhez képest Túl Sok beszélt és beszélt, nem tudván elviselni a néha (szerintem teljesen természetesen) beálló csendet. Részemről pedig a csend, pontosabban a szóhoz sem jutás csak tovább nőtt, mikor Túl Sok bedobta a kérdést: „Milyen gyakran szoktál maszturbálni?” Így. Szerinte gyorsan túl kell lendülni az unalmas topikokon, úgy mint a munkahely, család, tervek és barátaik, helyette inkább beszéljük ki egymás lelki sérüléseit és intim szokásait. Hiszen inkább most bukjanak ki az esetleges problémák, minthogy időt fecséreljünk egy működésképtelen kapcsolatba. És mivel én a fenti kérdésre nem válaszoltam, elmesélte ő a saját menetrendjét, megtoldva olyan személyes adatokkal, amelyek miatt újra lehetne definiálni a „túl sok” információ fogalmát a szótárban.

Unikornisok

A fenti események alapján joggal merülhet fel benned a gondolat, hogy egy életre feladtam a netes társkeresést. Azonban valahogy úgy vagyok vele, mint a kósza szombat délelőttönként elhangzó, „Soha többet nem iszom” tételmondattal.

Egy idő után az ember átértékeli magában az eredetileg elszánt gondolatot. Talán a kelleténél többször is.

Igen, lehetséges, hogy részben jogos a stigma az internetes párkeresésen a Tinderen és a többieken. Talán mégis számít a hogyan, talán mégis esélytelen így „normális” emberekkel találkozni. Vagy... talán mégis érdemes adni neki egy újabb esélyt.

Ugyanis volt alkalmam megismerni egy unikornist – pontosabban kettőt, akik együtt kiraknak egy valódi, létező egyszarvút.

Meglátogattam egy barátnőmet, aki a jobbra-balra húzogatós alkalmazáson keresztül ismerte meg a párját. Csak néztem őket, ahogy vitáznak azon, mi legyen a közös kutyájuk neve a közös lakásukban, miközben várják az első (értelemszerűen közös) babájukat.

És akkor beugrott. Mégis, miért érdekelne, ki mit gondol arról, hogy kivel, miért és leginkább a hogyan?

Engem már határozottan nem.

Polgári Lilla

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/NemanjaMiscevic