–

Egy kedves barátomtól kaptam egy – hasznos, ámbár számára már haszontalanná vált – írógépet. Tudta, hogy szeretem ütni a billentyűket, és azt is elmondta, hogy mennyivel megfontoltabban írok majd, ha nem lesz lehetőségem törölni. Mint most, e sorok írása közben is oly sokszor. A tintára vigyázni kell, mert ki tudja, mikor vált át a most még fekete szín egyre halványabbá? Így meggondolandó, mit írjak. „Talán egy levelet?” – kérdeztem anyámat. Nem válaszolt, hanem a gép elé ült, és pötyögni kezdett, ő is ki akarta próbálni a nekem „retro”, neki viszont ismert, természetes jelenséget.

Felolvasta, amit írt: „Kedves barátom, Elek!” – és felnevetett. Én nem értettem, hogy ez miért volt olyan vicces, de nem csak emiatt lepődtem meg. Igaz, sok idő eltelt apám halála óta, de még mindig nehéz volt úgy kimondani a nevét, hogy ne legyen bennem mérhetetlen szomorúság. Ám ez most más volt, rég hallottam ennyire felszabadultnak anyámat. Akkor kezdődött el a gyásznak az az időszaka, amit úgy neveztek: beletörődés.

Már régóta tudtuk, hogy semmivel nem lehet pótolni az ürességet, amit itt hagyott. Meg kell őrizzük a képét, nemcsak albumokban, hanem magunkban is. Egy időben féltem, hogy mi lesz akkor, ha már nem emlékszem arra, hogyan ágaztak ezerfelé a szemöldöke hosszú szálai, milyen volt a nevetése, a hangja. Volt, amikor nem akartam emlékezni, mert másoknak jelentéktelennek tűnő dolgok is csak a hiányát juttatták eszembe. De most félve kapaszkodom mindegyik képbe, meg akarom magamnak tartani örökre őket, mert az elvesztése után csak ez maradt nekem. Nekünk. Az emlékezés elvisz abba az életembe, amikor még itt élt velünk.

Egyszerre látom a jelent és a múltat, és arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb volt akkor még az élet súlya.

Mert súlya van, mindenki cipel valami csomagot. De mint minden más, ez is könnyebb, ha van mellettünk valaki. Akkor, amikor anyám mesélni kezdett apámról, éreztem, ahogy a hosszú úton támogatjuk egymást. Én segítettem neki, mert meghallgattam, vele nevetettem. Ő segített nekem, mert adott egy újabb emléket róla, ami most már így az enyém is. Így szól:

Az iskolából több napot hiányzott apám padtársa, a Pista gyerek, így amikor visszajött, furcsa volt apámnak újra kisebb helyen elférni. Már egész megszokta, hogy ura az egész padnak, bárhova is tette a füzeteket, könyveket, a könyökét, senki nem szólt rá. Mint király a trónjában, úgy elterült a székével középen. De a havernak jobban örült, mint a kényelemnek, bírta őt, még akkor is, ha a tanár nem kedvelte a párosukat. „Lusta gyerek a Pista, csak rossz hatással van az Elekre!” – mondta. De apámat nem érdekelte, hogy ki mit hord össze. Ha akarta volna, választhatott volna okos padtársat is, de minek? Az csak a sértődöttet játssza, ha nem hagyják figyelni. Ennek ellenére tudta, hogy link a mellette ülő, és azt is, hogy az iskolakerülő nemhogy a leckét nem csinálta meg, de még el sem kérte senkitől.

– Hé, te! Megcsináltad a leckét? Feleltetés lesz – pisszegett neki apám, miközben az osztályfőnök bejött a terembe.

– Micsoda? Mi volt? Gyorsan mondjad má'! – kérte Pista megrémülve.

A tanár erre felfigyelt, nem szólt, de a szemével jelzett: „még egy pisszegés, és megvan, ki lesz a mai napon a felelő”.

– Na, mondjad már! – suttogta. Apám pedig így válaszolt:

– Levél egy barátnak – és erélyesen éreztette, hogy megbánja a Pista, ha a pisszegés bajba juttatja őt.

„ÓÓÓ, csak ennyi?” – gondolta magában Pista – „Erre ez a nagy ijedség?” Elővette a füzetet, és már kapkodta is össze a sorokat. Ezt persze mindenki észrevette, mégis, mit gondolt, a tanár nem szúrja ki?!

– Na, hadd hallom, Pista, mit körmölsz olyan nagyon? Látom, már jobban vagy.

– Köszönöm, tanár úr. Soha jobban. Épp csak kijavítottam a leckémet. Most láttam csak, hogy rosszul kanyarítottam egy-két betűt, de már korrigáltam a hibákat.

– Igen? Na, akkor hadd halljam azt a leckét! – mondta sejtelmesen. Pista jelezte apámnak, hogy „minden rendben van, mit neki egy levél megírása”. Rákészült a nagy olvasásra, kihúzta magát büszkén, és elkezdte:

„Kedves barátom, Elek!” – nézett apámra, a nagy haverra. Észre sem vette az osztálytársai arcát, és azok kikerekedett szemeit. Folytatta: „Köszönöm kérdésed, már jobban vagyok. A sok mézes kenyér és citromos tea segített. Iskola után már megyek is a bőrt rúgni, van mit pótolnom. Remélem, jól vagy, a focimeccsen látjuk egymást! Barátod, a Pista”. Apám szeme erre majd kiugrott, fújta ki a levegőt, nem bírta magában tartani.

Nagy röhögésbe fulladt az egész, rákezdett a gyerekhad, még a tanár is. Mindenki nevetett, kivéve a Pistát. Nem érette, hogy mi bajuk van, ő csak értetlenül, megszeppenve állt.

Percekig röhögtek, majd a tanár a könnyeit törölgetve ezt mondta:

–Te, Pista gyerek, te! Nem levelet kellett írni, hanem elolvasni a Levél egy barátnak című novellát, és értelmezni azt. Jobb lesz, ha legközelebb elkéred pontosan a leckét. Ülj le, és holnapra készen legyen!

Pista vörös fejjel, szégyenkezve ült vissza a padba apám mellé, aki még mindig a hasát fogta a nevetéstől. A pórul járt még párszor felemlegette, hogy „milyen haver az ilyen”, de hamar megenyhült. A leckét ezután már mástól kérte el. Már ha elkérte…

Andrikó Szabina

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Kichigin